A Manchester United addig nem hajlandó igazán futballozni, amíg nincs nyakán a kés. Ez az a bizonyos "hard way", amit az Ajax elleni odavágó után is megemlítettünk, nem is sejtvén, hogy a visszavágó milyen tökéletes alkalmat kínál a tétel bizonyítására. A csapat ráadásul az elfoglalt, munkával és családdal megvert bloggerekre is gondolt, akiknek nem volt alkalmuk mindezt az Old Traffordon összehozott blama után kiteregetni: a Norwich ellen ismét eljátszották az aranylábú gyerekek, hogy csak akkor kaptak a fejükhöz, amikor már javában benne voltunk a szószban.

Hajtás után felidézünk még több efféle példát is a most futó szezonból, mert akad ilyen bőven; kevés olyan csapat van Európában, amely ennyire hajlamos lenne tökéletesen leállni egyetlen nyomorúságos gól után, mint a Manchester United. És sajnos a városi rivális nem tartozik közéjük.

Előre szóltunk, hogy nem lesz könnyű. Frankó kis csapat ez a Norwich, tudtuk ezt már a meccs előtt is, és az első 20 percet leszámítva nem is volt sétagalopp a kelet-angliai kirándulás. A United hiába játszott jól ebben az időszakban, az egyre felbátorodó hazaiak valahogy csak begyötörték az egyenlítést jelentő gólt, ám az idő kereke hirtelen hátramenetbe kapcsolt, és Scholes után a másik veterán, a kilencszázas Giggs is betalált. Góljaiktól függetlenül is ők voltak a csapat legjobbjai (furcsa ezt leírni 2012-ben), így a kissé retró United annak ellenére hozta el a három pontot a Carrow Roadról, hogy Vidic, Valencia és Rooney személyében minden csapatrészből hiányzott az egyik legfontosabb ember. Tovább után osztályzunk.

Vasárnap délután eredhetünk a Blackburnt is legyőző City nyomába, ám a kelet-angliai túra egy másik szitihez nem ígérkezik könnyűnek. Kissé talán szokatlan, ha a címvédő szurkolói tartanak egy újonchoz való látogatástól, de a Norwich már az Old Traffordon is megmutatta, hogy nem szabad lebecsülni. Lendületük azóta is tart, jelenleg a nyolcadik helyen tartózkodnak, és pontszámban közelebb állnak a BL-selejtezőhöz, mint a kieséshez. Minden adott tehát ahhoz, hogy megismerkedjünk velük, hiszen minden bizonnyal jövőre is itt lesznek. Baglyok és Szarkák után újabb ornitológiai szösszenettel ajándékozunk meg benneteket. Hogy mi köze a Kanáriknak Dr. House-hoz, a Bajnokok Ligájához és a PL-dobogóhoz, az mind kiderül a továbbiakban.

Mivel az első mérkőzésen a továbbjutás lényegi része eldőlt, és a United csak egy igen jól célzott és magabiztos tökönlövéssel tudná elveszíteni az EL-továbbjutást, mélyre szántó elemzésekkel vagy hangulatfokozó arroganciával nem készültünk a csütörtök esti, remélhetőleg sztoritévés randevúra. Tiszteljük ellenfelünket, így teszi ezt Sir Alex Ferguson is, ennek köszönhetően a reserve csapat kedden lépett pályára, nem ma fog. Hogy ki kap pihenőt, ritkán előforduló játéklehetőséget, esetleg a szünetben hajszárítót, azt próbáltuk kideríteni a zimbio.com által szponzorált lesifotósunk által, és persze lejegyeztük az edzés közben kifülelt félmondatokat is. Tekercs befűz, villany leó, irány Carrington!

Nehéz idők ezek mind a csapat mind a blogger számára, nincs BL és FA kupa sem, nem ezt szoktuk meg, így aztán ebbe az új helyzetbe belerázódni sem egyszerű. Beigazolódott azon félelmünk, hogy eljön az idő, mikor nem lesz miről írni. És most ahelyett, hogy sokadik alkalommal írnánk ok-okozati összefüggéseket vizsgáló posztokat, valamint arról elmélkednénk, mekkora szégyen a BL kiesésünk, és hogy az EL egy lesajnált valami, amivel nem tudunk mit kezdeni, mert őszinte véleményünket egy 4 betűs szóban tudnánk elmondani, abból pedig posztot írni nem lehet. Szóval ezek helyett olyat teszünk, mint amit még soha, először és utoljára bepillantást nyerhettek abba, miként is készül a Stretford End blog. Igen körbevezetlek titeket a szerkesztőségben. Gyertek utánam!

Kihasználva az FA Kupa kiesés okozta hosszú hétvégét, a blog szerzői is lazítottak, de természetesen nem szeretnénk titeket napokig olvasnivaló nélkül hagyni, így a csütörtöki meccsig még kilőjük betárazott bejegyzéseinket. Kihasználjuk az alkalmat, és a nyugis időszakban tájékoztatunk benneteket a folyamatosan üzemelő Tippeld meg Fergie kezdőcsapatát! játékunkról, hiszen a háttérben továbbra is dübörögnek az Excel-táblák, a hozzászólások között pedig egyre nagyobb számban érkeznek a különböző módon megálmodott kezdőcsapatok. A továbbra sem változó játékszabályokról, a mindenki eszén túljáró Fergusonról, és persze a verseny állásáról a továbbiakban.

"Sírtam, és nem mosolyogtam többé/Azt hittem, a karrieremnek vége" - nagyon művészietlen fordításban ezt énekli a Mando Diao az Amsterdam című számban, és nagyjából ezt éreztem én is az Ajax-meccs szünetében: féltem, hogy blogírói és meccsnézői karrieremnek is Annyi, mert 1) képtelen vagyok ébren maradni egy United-mérkőzésen, 2) nem fogok tudni mit írni. Oké, sírásig azért nem fajult a helyzet, de mosolyogni se nagyon volt min.

Aztán a végére jobb lett a helyzet, mert most legalább leírhatom, hogy lényegében eldöntöttük a továbbjutást. Még ha a meccs nagyrészt időpocsékolásnak tűnt főképp; bár tény, igen vicces, hogy két, az aktív, nyílt támadófutballt oly nagy becsben tartó klub egy efféle dolgot szolgált fel nekünk. Hajtás után bővebben.

Ez is megtörtént, a Manchester United túl van Európa Ligakupa debütálásán. Mi, szurkolók megízlelhettük a csütörtöki meccsnézés örömeit, ismerkedhettünk a második számú európai kupa színvonalával, és feltehettük az elsőre elég furcsán hangzó Van a helyen Story TV? kérdést kedvenc meccsnéző kocsmánkban. A valaha szebb napokat látott Ajax otthonában csak a hangulat (és a meccs előtti bunyó) emlékeztetett arra, hogy tradicionális európai nagy csapathoz látogatott a United, a játék képe már kevésbé. Kissé bealvós első félidő után Ferguson nagyobb tempót kért a játékosoktól, aminek köszönhetően megérdemelt kétgólos előnnyel várhatjuk a visszavágót. Érdemjegyeket osztunk a továbbiakban, bár túl sok szót nem érdemel a tegnapi mérkőzés.

Nem vagyok annyi idős, mint ahány éve Sir Alex Ferguson a Manchester United kispadján ül, és valószínűleg még a meccsek végén kiköpött rágógumija is többet tud a futballról, mint –sajnos nem eléggé – szerény személyem. Éppen ezért nem is veszem a bátorságot, hogy tanácsokat osztogassak Fergie-nek, sokkal inkább kérni szeretnék tőle.

Kérni, mégpedig nem autogramot, relikviát vagy ingyen belépőt (bár nem duzzogok akkor sem, ha küld nekem valami ilyesmit), hanem azt, hogy vegye ugyanolyan komolyan az Európa Ligát, mint a bajnokságot szokta! A tovább után kifejtem, hogy miért.

Ebben a percben kezdődött el a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakasza, de minket ez a nevetséges vircsaft nem érdekel. A sorozat hanyatlása már évek óta tart, nagyjából azóta, hogy a jólelkű Mikulás szerepében tetszelgő Platini úgy döntött, megkönnyíti a gyengébb ligák bajnokainak kvalifikációját. Hála ennek a „reformnak”, a BL őszi szakasza totális unalomba fulladt, a kieséses szakaszban pedig már akkora a(z anyagi) tét, hogy még a sztárokkal felálló nagyobb csapatok is csak gyilkolják a futballt biztonsági játék címén. Nem véletlen, hogy a United BL-kiesése után Sir Alex sem tűnt igazán csalódottnak. A Mester is tisztában van vele, hogy a Bajnokok Ligája már csak a körítést és a médiafelhajtást illetően világszínvonalú, miközben az Európa Ligában olyan lelkes csapatok játszanak, akik ajándéknak tekintenek minden egyes nemzetközi színtéren eltöltött másodpercet. Nézzünk szembe a tényekkel: a futball igazi szépsége, a játék hőskorának értékei ma már az Európa Ligában mutatkoznak meg leginkább! Ki tudja, talán Ferguson eleve úgy tervezte, hogy csapata ezúttal az agyonhype-olt kirakattorna helyett inkább ebben az őszinte, a játék amatőr báját máig megőrző sorozatban vesz részt, és mellesleg begyűjti az egyetlen trófeát, amely még hiányzik a gyűjteményéből. Sir Alex nem először bizonyítaná be, hogy egy lépéssel a nemzetközi trendek előtt jár. Mi más dolgunk lehetne tehát, mint hogy ismét leboruljunk a Mester zsenialitása előtt?

19 – ez a szám most már nem csak bajnoki címeink mennyiségét, vagy Danny Welbeck mezszámát jelenti számunkra. Pont ennyi ponttal előzzük ugyanis a még BL-helyben reménykedő liverpooli riválisunkat. Ez a két csapat legutóbbi meccsén is látszott, még ha a végeredmény annyira nem is tükrözi a látottakat. Hogy a 2011-ben majd' 100 millió fontot költő Liverpool tervei mik a feljebb lépésre, az minket annyira nem is érdekel, sokkal inkább saját játékosaink szombati teljesítményével foglalkozunk, amelynek számok tekintetében hangot is adunk. És azt is megtudhatjátok, ki az, akinek színtiszta úriemberségből ezentúl kis betűvel írjuk a nevét.

Sokat vártam a poszttal, hogy leülepedjen a tegnapi meccs, hogy kicsit lehiggadjak. Nos, ez nem épp az a meccs, amit higgadtan értékel az ember, ha van némi emocionális kötődése bármelyik csapathoz is. Úgyhogy higgadtság ide vagy oda, ki kell szépen jelenteni: a Liverpool a pályán nyújtott teljesítménye alapján nulla, azon kívül, mint klub, mint az angol futball egyik intézménye, még annál is jóval kevesebb.

Ahogyan az egész Suárez-ügyet kezelték, az az ízléstelenség és a paranoia apoteózisa volt, kezdve az ultragáz pólókkal, és befejezvén azzal, ahogy Dalglish rezzenéstelen arccal a tévériporter pofájába hazudott, majd konkrétan lebaszta, amiért sugallni merte, hogy Suárez netán olyat tett, amit nem kéne. Mi is joggal lehetünk idegesek: ezt a csapatot nagyon meg kellett volna verni, gólokkal, fölényesen, ehhez képest a végén még izgulhattunk... hajtás után elmondjuk, miért is.

Tekintve, hogy minket igen kevéssé érdekel, hogy épp aktuálisan ki vállalja a köznevetség tárgyává tett bűnbak szerepét az angol válogatott kispadján, számunkra a hét két legnagyobb híre az volt, hogy Tom Cleverley végre felépült, Ryan Giggs pedig meghosszabbította a szerződését. Az ember efféle híreket akar hallani egy Liverpool-meccs előtt, nemde?

Az más kérdés, hogy az istenként tisztelt walesi és a messiásként várt ifjú angol sem fog kezdeni gyertek-vissza-ha-meglesz-a-tizennyolcék ellen. A továbbiakban kitérünk arra, hogy milyen veszélyes dolog túlságosan felmagasztalni valakit, miképp arra is, hogy a halogató taktika még visszaüthet. Mindez magyarra fordítva a lapozás után.

Tudom, hogy a City városi rivális, és azt is, hogy ha minden jól megy, már csak velük vagyunk harcban a bajnoki címért, de nekem most hétvégén jön a szezon legfontosabb meccse: otthon, a Liverpool ellen. Minden évben ezt a találkozót várom a legjobban, ugyanis – hogy politikailag korrekt legyek – a merseyside-i szájhősöket szeretem legkevésbé az angol bajnokság csapatai közül. És miért pont a hazait? Ez csak egy rossz beidegződés, ami megmaradt azokból az időkből, amikor még nem voltunk legalább tizennyolcszoros bajnokok, és így "engedély nélkül" tartózkodtunk az Anfielden...

A lényeg az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Olyannyira, hogy nekem körülbelül másfél óra kellett ahhoz, hogy a Chelsea elleni bravúr-döntetlent elfelejtsem, és elkezdjem magamat hangolni a Pool elleni derbire. Ezért nem érzem korainak azt, hogy már csütörtök délután igyekszem harci hajlandóságotokat lángra lobbantani – reméljük eme próbálkozásomat siker koronázza majd, hogy eltúlzóan modorosan fejezzem ki magam. Mivel tesztet már írtatok két héttel ezelőtt – ráadásul elég jó eredménnyel –, most inkább egy verssel készültem, amely – bár ezekben a kortárs időkben hihetetlennek tűnik – de még rímelni is fog itt-ott. Ha nem hiszitek, kattintsatok a továbbra, és győződjetek meg róla saját szemetekkel!

Elolvasom »

Eseménydús meccsen vagyunk túl, és bár a Chelsea körülbelül háromszor 5 percet focizott, az 50. perc tájékán nem sokunk gondolt arra, hogy ebből pontszerzés lesz. De lett, a Premier League során immár harmadszor sikerült háromgólos hátrányt ledolgoznia a Unitednek, így az elveszített két pont ellenére is megerősödve várhatjuk a folytatást. Szerencsétlen gólok, szerencsés büntető, fél óra lötyögés után PL-klasszikus, védelmi hibák, hülyebíró és katarzis: ebben a meccsben minden megvolt, amiért rajongunk az angol foci, azon belül is a Manchester United iránt. A továbbiakban osztályzunk, elemezzük a játékosok és persze Webb teljesítményét.

Aki nem tudja, honnan idéztünk, az sürgősen forduljon Lord Google irányába: ő tud segíteni, és még azok is, akik tudják, ez egy jó ürügy arra, hogy megnézzék a videót, amit szerintünk nem lehet megunni. Ahogy, igazából, a futballt sem: ha belegondolunk, az egész egy istenverte taposómalom, egy hónapig élvezheted max. a siker ízét, aztán máris jön a következő szezon, újra meg újra meg újra. Mókuskerék.

Mégis odaragadunk és nézzük, mégpedig nem kis mértékben azért, mert abban reménykedünk, hogy olyan meccset látunk, mint a vasárnapi. Nem arra gondolunk feltétlenül, hogy több alkalommal tökönszúrjuk magunkat, hogy legyen honnan felállni, pusztán csak arra, hogy ebben a 90 percben kábé minden benne volt.

Mivel a SuperBowl-ra hangoló kollégánk, somebody08 éppen vidéken tartózkodik, engedélyével én folytatom rendszeresnek szánt új rovatunk, a teszt tesztelését. Akárcsak múlt héten a Pool ellen, ezúttal is 10 kérdés formájában vizsgázhattok abból, mennyit tudtok aktuális ellenfelünkről. Mielőtt igazából elkezdenénk hangolni a holnapi mérkőzésre, mérjétek le Chelsea-tudásotokat az alábbi kérdőív segítségével! Készítsetek elő papírt, ceruzát, izomlazító krémet és videobírót, a cél a maximális 10 pont elérése.

No, nem kell megijedni, nem azt akarom én, hogy a csapatunk bármiféle zenés-táncos előadást mutasson be! Inkább csak az van, hogy a szezon olyan részéhez érkeztünk melyben jön két kulcsfontosságú mérkőzés. És ezeken most meg kell mutassuk azt, hogy kik is vagyunk valójában, hogy az eddigi kudarcok csupán némi balszerencsének és butaságnak tudhatóak be. Ezen a két meccsen szükség lesz mindenre, amit tudunk, nem azért mert két rivális lesz az aktuális ellenfél, hanem mert nagyon sok múlik ezen a két meccsen. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy ne hozzuk ki belőlük a maximumot, azaz a 6 pontot, mert ha már itt tartunk, akkor meg kell ragadnunk minden létező lehetőséget, hogy a szezont trófeával zárjuk. Továbbiakban szó lesz a szezon eddig eltelt időszakáról, valamint arról is, mi várhat még ránk!

Túl vagyunk rajta, ráadásul hoztunk három pontot az éllovason is, így már csak gólkülönbségünk miatt szorulunk a második helyre. A Stoke City ezúttal nem bizonyította kellemetlen ellenfél mivoltát, játékuk nagyjából kimerült a tizenhatoson belüli tömörülésben, még komolyabb bodychecket sem igazán osztottak ki. Az újabb clean sheet borítékolható volt a játék láttán, csak az volt a kérdés, hogy hány gólt sikerül átpasszírozni a luxemburgi népsűrűségű védelmükön. Próbálkoztunk átlövéssel, beadással, pontrúgással, végül a mostanában kissé szokatlan körömpasszos játék vezetett sikerre, ami két jogosan befújt (és egy elmaradt) büntető formájában materializálódott. Sok jó, két nagyon jó, és egy-két gyengébb teljesítményt láthattunk a United-játékosoktól, ezeket vesézzük ki az alábbiakban.

Elolvasom »

Némi nyafogás ezúttal is érzékelhető volt a Manchester United-drukkerek nagy, nemzetközi famíliájában, elvégre egy fél darab játékost sem igazoltunk januárban, hacsak Paul Scholest nem számítjuk új szerzeménynek. És nem tesszük, mert az minimum kacagtató lenne. Szóval a keret jól ismert hiányosságai, az iszonyú mennyiségű sérült ellenére is kocogunk tovább a szezon poros országútján a jól megszokott, bejáratott, de némiképp már rozsdás... játékosállománnyal (apropó, Ravel Morrisonért sajnos nem kár, hiába hihetetlen tehetség; jó eséllyel soha nem lesz belőle semmi, mert egy suttyó).

Mégis, egy komoly transzfert sikerült végrehajtani, amelynek még nagyon sokat köszönhetünk ebben a szezonban. Elvégre, emberek, objektíven nézve 500 ezer fontot kaptunk pusztán azért, hogy egy bizonyos illető segítsen három ponttal csökkenteni a City előnyét. Nulla pontra. Aki még nem jött rá, hogy kiről van szó, az lapozzon, olvassa végig a posztot, aztán csekkoljon be egy elmeklinikára, mert már a cím el kellett volna hogy árulja.