Valamelyik éjjel volt szerencsém azt álmodni, hogy a Manchester City 0-0-t játszott a QPR ellen. Álmomban a mi meccsünk valahogy még csak ezután jött, de nem volt bennem kétség, hogy ezek után legyőzzük a Sunderlandet, ha más nem, akkor O'Shea ügynök góljával. Ébredéskor eltartott pár pillanatig, míg tisztáztam magammal, hogy a meccs csak pár nap múlva lesz, teljesen egyidőben, és kicsivel több esély van arra, hogy az Apokalipszis lovasai becsöngessenek, és udvariasan kérjenek tőlem egy kávét, mint hogy a QPR pontot szerezzen az Etihadban.

De az álom jól mutatja, milyen kegyetlen dolog a tudatalatti: nem adja fel a reményt, noha a tudat tisztában van vele, hogy nincs remény. Igen, trollkodik velem a saját tudatalattim, ami igen megalázó. Szóval, hogy bekussoljon, előástunk pár dolgot, pro és kontra: a tudatalatti kap egy kis édességet, lássa, hogy hiszünk benne; ugyanakkor előletek, kedves olvasók, nem takarjuk el a realitást sem.

Össznépi tanakodás vette kezdetét a hétfői borzalom óta, hogy ki lesz a felelős azért, ha nem lesz meg idén a huszadik bajnoki cím. Egyesek Fergusont hibáztatják, mások Phelan hozzánemértését firtatják, sokak szerint a klub elhibázott játékospolitikája a bűnös, megint mások szerint pedig mindennek a Glazer család az oka. Egy biztos: a Manchester Unitednek mindig topon kell lennie. Ennél a klubnál nincs mellébeszélés, nem létezik átmeneti időszak, évről évre harcban kell állni a bajnoki címért, és nem mellesleg trófeákat sem árt nyerni. Idén immár sokszor tapasztalhattuk a legalapvetőbb felkészülésbeli hiányosságokat – félreértés ne essék, nem kívánunk okosabbak lenni a szakmai stábnál, csak elképzeljük, miként is kéne jól ráhangolódni egy bajnoki találkozóra. Az ellenfél látszólag nem a szupernehézsúlyt képviseli, azonban óriási hiba lenne egy kézlegyintéssel elintézni a Swansea-t.

A szezon legfontosabb meccse következik. Oké, ezt mondtuk már párszor, meg még mondani is fogjuk pont egy hét múlva, de itt és most tényleg az van, hogy minden meccs létfontosságú. Az alaphelyzet egyszerű: van öt pont előnyünk, ezt meg kell őrizni, hogy a City ellen, idegenben akár a vereség is beleférjen. Lehet, hogy ez pesszimista és kishitű hozzáállás, de a már megtörtnek látszó City hirtelen nekiállt szórni a gólokat, szóval visszafoghatjuk az elvárásokat.

Az Evertont kellene legyőzni ahhoz, hogy relatíve kisebb nyomás legyen a csapaton a rangadó előtt. Mint arra Strigo emlékeztetett, amikor a Toffee-k (a stolverkosok a legbénább fordítás, amit ki lehetett eszelni) utoljára nyertek az Old Traffordon, még Rob Warzycha is gólt rúgott, mielőtt a Pécsi Mecsek FC mezére cserélte volna az Evertonét. Kattintás után elmondjuk, miért is kell mégis óvatosnak lennünk.

- Helló!

- Na helló, mi a pálya? Rég dumáltunk. Legutóbb valami cikknél kerestél.

- Tudom, és elég cikis, de most is pont emiatt gondoltam rád. Megint United-Villa meccs lesz.

- Hé, nem vagyok ám Villa drukker.

- Ja, de te vagy az egyetlen élő ember aki járt Birminghamben.

- Azért laknak ott vagy két millióan.

- Mármint akit ismerek.

- Van egy ötletem: ugorj át hozzám, mutatok valami nagyon komolyat.

- Okaj.

Elnézést kérünk, hogy ismét nincs rendes beharangozó, egy ilyen, potenciálisan sorsdöntő napon, szóval ehelyett kaptok ismét egy dühöngőt. Mégpedig speciális, extended változatot, mert hát legyünk őszinték, majdnem annyira érdekel minket az Arsenal-Manchester City végeredménye, mint a saját meccsünké. Szóval, aki maratoni meccsnézésre rendezkedik be, az itt dühöngheti ki magát.

Nyilván a saját körünk kötelező kellene hogy legyen: a QPR ugyan megverte az Arsenalt múlt héten, de ettől még nem lett hirtelen zseniális szupercsapat. Igaz, 1992-ben sem volt az, amikor a szántóföld jelleget öltött Old Traffordon 4-1-re győzött újév napján, és kisiklatta az addig jól haladó vonatot. Most nem kéne valami hasonlóba belefutni: már lassan egész Anglia elkönyvelte, hogy a United lesz a bajnok, ne okozzunk nekik kellemes csalódást.

Nyolc pont. Vasárnap, közép-európai idő szerint kábé fél ötkor ennyivel kéne vezetnünk a Manchester City előtt, amely rögtön utána az Emiratesben mutathatja meg, miként áll cojones dolgában. Ugyan a Citynél most az optimistábbak arról beszélnek, hogy micsoda lelkierőt és tartást mutatott fel a csapat, és hogy "that's what champions are made off", azért az összes lélektani racionalizálással együtt az van, hogy mostantól, hosszú idő után először, teljes egészében a Manchester United kezében van a bajnoki cím sorsa.

Szóval nem bánnánk, ha a Blackburn ellen, ma este, Fergie nem találna ki újabb nagyszerű formációkat, nem döntene úgy, hogy most éppen a De Gea-Fryers középpálya tűnik üdvözítőnek (ami csak kicsivel bizarrabb, mint az odavágón alkalmazott Park-Rafael duó). Mert nyerni kell, különben a City tényleg joggal érezheti úgy, hogy azzal a két kései, Sunderland elleni góllal nem elvesztett két pontot, hanem szerzett egyet.

Több mint egy hét után végre újra egy meccs kapcsán posztolunk itt a Stretford Enden. Hosszú volt a szünet, de hát így jár az, aki kiesik minden sorozatból és csak a bajnokságra koncentrál. Szerencsére – annak ellenére, hogy városi riválisunknak két jelenése is volt az elmúlt napokban – a Shitty többet foglalkozott velünk, mint a futballal, így egy igazi, hamisítatlan Blackburn elleni ünnepi mélybravúr kellene ahhoz, hogy holnap este 11-kor ne a Manchester United neve álljon újra a tabella élén. Viszont éppen az említett újévi horror tanulságaként nem szabad fél vállról venni a ma esti Fulham elleni meccset, úgyhogy dühöngő helyett igyekszem valami normális posztot kanyarítani a találkozó elé. A próbálkozás eredményét a tovább után láthatjátok.

Elolvasom »

Kritikus részéhez érkezett a szezon: csupán a bajnokságra kell koncentrálnia a csapatnak, de arra nagyon. Elkezdődött a visszaszámlálás, a Manchester United mindössze 10 meccsre van attól, hogy megszerezze huszadik bajnoki címét. Európai kalandozásokkal Fergusonnak már nem kell foglalkoznia, az 1 pont előnynek köszönhetően sorsunk a saját kezünkben van, és rangadóból is már csak egyetlen egy van hátra, az Etihadban. Mindezt összevetve nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a siker azon múlik, tudjuk-e hozni a kötelező győzelmeknek tekintett találkozókat, mint amilyen például a ma délutáni, Wolves elleni.

Mint azt nyilvánvalóan észrevettétek már, mesterünkhöz hasonlóan mi sem fordítunk túl nagy figyelmet Európa Ligakupájára. Csütörtökön játszani olyan, mint hétfőre bulit szervezni - szokatlan, és nem is érdekel túl sok embert. Hogy mégse maradjatok hozzászólási lehetőség nélkül így ünnepnap, egy nyúlfarknyi beharangozóval most is szolgálhatunk, hogy kiélhessétek kommentelési hajlamaitokat, és persze megosszátok másokkal is a megálmodott kezdőcsapataitokat.

A sok idegeskedésen és pár égésen kívül van még egy dolog, amit Európa Ligakupájának köszönhetünk: rendszeresen vasárnap nézhetünk United meccseket. Így lesz ez ma is, ráadásul ezúttal sem lesz egyszerű dolga a csapatnak, hiszen a csúcsformában lévő West Bromwich látogat az Old Traffordra. Biztosak vagyunk benne, hogy Carrington környéke hajszárítóktól volt hangos az elmúlt napokban, és szükség is lesz a legjobb teljesítményünkre, ha tartani akarjuk a lépést a szintén húzós meccset játszó városi riválisunkkal (ők Walesbe utaznak ma). Hogy miért az aggodalom, mitől olyan jó a WBA, és kikre számítunk kezdőként, az az alábbiakban ki is derül majd.

Először is, aki nem érti a címet, az sürgősen nézze meg az In Bruges című filmet, amit valami elmétlen barom „Erőszakik” néven fordított magyarra! Másodszor nem csak az elhíresült filmes hasonlat miatt választottam ezt a címet, hanem azért is, mert ebben az igencsak elcseszett szezonban a White Hart Lane lehet a tisztítótűz (ha már az izraelita hitközösség csapatához látogatunk Londonba), amit el kell viselnie a csapatnak ahhoz, hogy bebocsátást nyerhessen a „mennyországba”.

Hogy miért éppen a Spursnél kell meglakolnunk bűneinkért? Katt a továbbra, és megtudod.

Mivel az első mérkőzésen a továbbjutás lényegi része eldőlt, és a United csak egy igen jól célzott és magabiztos tökönlövéssel tudná elveszíteni az EL-továbbjutást, mélyre szántó elemzésekkel vagy hangulatfokozó arroganciával nem készültünk a csütörtök esti, remélhetőleg sztoritévés randevúra. Tiszteljük ellenfelünket, így teszi ezt Sir Alex Ferguson is, ennek köszönhetően a reserve csapat kedden lépett pályára, nem ma fog. Hogy ki kap pihenőt, ritkán előforduló játéklehetőséget, esetleg a szünetben hajszárítót, azt próbáltuk kideríteni a zimbio.com által szponzorált lesifotósunk által, és persze lejegyeztük az edzés közben kifülelt félmondatokat is. Tekercs befűz, villany leó, irány Carrington!

Nem vagyok annyi idős, mint ahány éve Sir Alex Ferguson a Manchester United kispadján ül, és valószínűleg még a meccsek végén kiköpött rágógumija is többet tud a futballról, mint –sajnos nem eléggé – szerény személyem. Éppen ezért nem is veszem a bátorságot, hogy tanácsokat osztogassak Fergie-nek, sokkal inkább kérni szeretnék tőle.

Kérni, mégpedig nem autogramot, relikviát vagy ingyen belépőt (bár nem duzzogok akkor sem, ha küld nekem valami ilyesmit), hanem azt, hogy vegye ugyanolyan komolyan az Európa Ligát, mint a bajnokságot szokta! A tovább után kifejtem, hogy miért.

Ebben a percben kezdődött el a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakasza, de minket ez a nevetséges vircsaft nem érdekel. A sorozat hanyatlása már évek óta tart, nagyjából azóta, hogy a jólelkű Mikulás szerepében tetszelgő Platini úgy döntött, megkönnyíti a gyengébb ligák bajnokainak kvalifikációját. Hála ennek a „reformnak”, a BL őszi szakasza totális unalomba fulladt, a kieséses szakaszban pedig már akkora a(z anyagi) tét, hogy még a sztárokkal felálló nagyobb csapatok is csak gyilkolják a futballt biztonsági játék címén. Nem véletlen, hogy a United BL-kiesése után Sir Alex sem tűnt igazán csalódottnak. A Mester is tisztában van vele, hogy a Bajnokok Ligája már csak a körítést és a médiafelhajtást illetően világszínvonalú, miközben az Európa Ligában olyan lelkes csapatok játszanak, akik ajándéknak tekintenek minden egyes nemzetközi színtéren eltöltött másodpercet. Nézzünk szembe a tényekkel: a futball igazi szépsége, a játék hőskorának értékei ma már az Európa Ligában mutatkoznak meg leginkább! Ki tudja, talán Ferguson eleve úgy tervezte, hogy csapata ezúttal az agyonhype-olt kirakattorna helyett inkább ebben az őszinte, a játék amatőr báját máig megőrző sorozatban vesz részt, és mellesleg begyűjti az egyetlen trófeát, amely még hiányzik a gyűjteményéből. Sir Alex nem először bizonyítaná be, hogy egy lépéssel a nemzetközi trendek előtt jár. Mi más dolgunk lehetne tehát, mint hogy ismét leboruljunk a Mester zsenialitása előtt?

Tekintve, hogy minket igen kevéssé érdekel, hogy épp aktuálisan ki vállalja a köznevetség tárgyává tett bűnbak szerepét az angol válogatott kispadján, számunkra a hét két legnagyobb híre az volt, hogy Tom Cleverley végre felépült, Ryan Giggs pedig meghosszabbította a szerződését. Az ember efféle híreket akar hallani egy Liverpool-meccs előtt, nemde?

Az más kérdés, hogy az istenként tisztelt walesi és a messiásként várt ifjú angol sem fog kezdeni gyertek-vissza-ha-meglesz-a-tizennyolcék ellen. A továbbiakban kitérünk arra, hogy milyen veszélyes dolog túlságosan felmagasztalni valakit, miképp arra is, hogy a halogató taktika még visszaüthet. Mindez magyarra fordítva a lapozás után.

Tudom, hogy a City városi rivális, és azt is, hogy ha minden jól megy, már csak velük vagyunk harcban a bajnoki címért, de nekem most hétvégén jön a szezon legfontosabb meccse: otthon, a Liverpool ellen. Minden évben ezt a találkozót várom a legjobban, ugyanis – hogy politikailag korrekt legyek – a merseyside-i szájhősöket szeretem legkevésbé az angol bajnokság csapatai közül. És miért pont a hazait? Ez csak egy rossz beidegződés, ami megmaradt azokból az időkből, amikor még nem voltunk legalább tizennyolcszoros bajnokok, és így "engedély nélkül" tartózkodtunk az Anfielden...

A lényeg az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Olyannyira, hogy nekem körülbelül másfél óra kellett ahhoz, hogy a Chelsea elleni bravúr-döntetlent elfelejtsem, és elkezdjem magamat hangolni a Pool elleni derbire. Ezért nem érzem korainak azt, hogy már csütörtök délután igyekszem harci hajlandóságotokat lángra lobbantani – reméljük eme próbálkozásomat siker koronázza majd, hogy eltúlzóan modorosan fejezzem ki magam. Mivel tesztet már írtatok két héttel ezelőtt – ráadásul elég jó eredménnyel –, most inkább egy verssel készültem, amely – bár ezekben a kortárs időkben hihetetlennek tűnik – de még rímelni is fog itt-ott. Ha nem hiszitek, kattintsatok a továbbra, és győződjetek meg róla saját szemetekkel!

Elolvasom »

Nem először harangozzuk már be a Stoke City-t Premier League meccs előtt, de minden évben reméljük, hogy utoljára. Nincs mit szépíteni, utálunk a Stoke ellen játszani, és ezzel a liga nagy része így van, ugyanis igazi fizikális favágó focit játszanak, ami még az angol labdarúgás szerelmesei szerint is jobban hasonlít a rögbire, mint futballra. Nem véletlen, hogy számos facebook rajongói klub létesült már, amely like-okat gyűjt, hogy a Stoke-ot zárják ki a Premier League-ből és kezdjenek új életet az Aviva Rugby Premiershipben. Nos, mi ennyire radikálisok nem vagyunk, de azért lehántjuk a kérget ezekről a tuskókról.

Folytatódik a pokoli menet: Liverpool-Manchester United az FA Kupa negyedik körében. Nem biztos, hogy megéri továbbjutni, mert aztán mehetünk a Stamford Bridge-re, aztán az Emiratesbe, aztán a White Hart Lane-re, ahogy ez a sorsolás eddig alakul, de hát ez van. Örülni mindazonáltal nem kell, és mi nem is örülünk, meg is mondjuk, hogy miért.

Vasárnap az Arsenallal játszottunk: az Arsenallal szeretünk játszani. Nem csak a 8-2-k és 4-0-k okán, szimplán azért, mert mindig jó a foci, vagy legalábbis majdnem mindig. Az Anfielden viszont szinte soha - és ez csak egy ok a sok közül. A sokból most felsorolunk hetet, plusz egy aktuálisat. Lapozzatok.

Melodrámából jók vagyunk, nemde? Mégis, a cím indokolt: ma délután az Emiratesben kezdődik meg az a menetelés, ami akár az egész szezonunk további lefolyásának irányt szabhat. Még el is döntheti, hogy mit is érhetünk el idén. Mostantól ugyanis egészen márciusig szinte kizárólag a brutális kategóriába tartozó meccsek zúdulnak a nyakunkba, és könnyen lehet ebből nagy sírás-rivás, meg fogaknak az csikorgatása.

Szóval nem ártana jól elkapni a rajtot ma délután, mert ha beragadunk, az végzetes lehet. Tovább után megmutatjuk, mi is következik, és megpróbálunk kissé belemélyedni a túlélési esélyeinkbe...

Mivel kommunikációs és időbeosztási problémák léptek fel szerkesztőségünkben, úgy alakult, hogy a ma délutáni, Bolton elleni mérkőzés elé nem tudunk semmi épkézláb felvezetőt prezentálni nektek. Hogy mégse maradjatok megszólalási lehetőség nélkül, nyitottunk egy gumiszobát, ahol örülhettek a góloknak, elküldhetitek Nanit/Riót/Rooneyt az anyjába, károghattok az elbaszott játékospolitikán (muhhaha, akkor a city és a chelsea mit folytat?), és fiatal kommentátor-reménységünk, ketomika közvetítésével a későn érkezők sem maradnak le semmiről. És persze tippelhettek kezdőcsapatot is, mivel ezt mi is megtesszük.

Elérkezett az FA Kupa harmadik köre, ez az a szakasz, mikor az élvonalbeli klubok is megmutatják magukat a világ legjobb nemzeti kupasorozatában. A 64 csapat közül mindössze 20 első osztályú, nem sok az esély arra, hogy két PL-klub ilyen hamar találkozzon, de most a számhúzó kutyáknak sikerült alaposan belenyúlniuk. Manchester City, idegenben. Lehet parázni, lehet legyinteni, akár bosszúért kiáltani is, de egyet mindenképp megtehetünk: bosszankodhatunk, hogy nem mondjuk a Wrexhamet vagy a Bradfordot kaptuk otthon. Lassan kezdjük unni őket, hiszen két év alatt már a negyedik sorozatban futunk össze velük, ráadásul tavasszal pont ők búcsúztattak a kupából, hogy aztán 35 év trófeaínség után meg is nyerjék azt. Mivel az utóbbi évben annyiszor találkoztunk velük, mint Tiszán a hajóvonták, újat is nehezen tudunk róluk írni, így jobb híján megvizsgáljuk, hol tart a mensziti jelenség. Na meg persze kezdőt is tippelünk. Elolvasom »

Napok óta megy a károgás a kommentek között, hogy ki se álljunk a City ellen az FA kupában, meg hogy visszasírjuk majd az 1-6-ot a hétvége után, pedig nem a varjaktól szenvedtünk vereséget, hanem a Szarkáktól! Már csak a „ha ez a Newcastle 3-1-re kapott ki a Shittytől, mi meg 3-0-ra a Magpies-tól, akkor mennyire fogunk kikapni a Shitty-től” matematikai feladatból kiinduló számmisztikai elemzést vártam – szerencsére erre nem került sor. Arra viszont igen, hogy sajnáltatjuk magunkat, amiért már a 64-es táblán meg kell küzdeni a Cityvel. De miért?

Természetesen nem tilos tartani a meccstől. Ha nem lennének elveim, még 0-1-es hendikeppel is meg merném rakni a vereségünket, mert lelkileg kicsit maga alatt van most a gárda, de amíg le nem fújják a találkozót, ne hirdessünk győztest és vesztest, és főleg ne temessük a szezont. Leginkább azért ne, mert ha esetleg el is megy a hajó, és idén – ne adj Isten – kupa nélkül maradunk, akkor sem ezen az egy meccsen csúsztunk el – ez csak egy lehetőség volt a sok közül. Arról nem is beszélve, hogy még egyáltalán nem csúsztunk el…

Elolvasom »

Mielőtt még Greenpeace-es aktivisták lőnének térden a nyílt utcán, szeretném leszögezni, természetesen nem a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék családjába tartozó madárkák leölésére, hanem a Newcastle United csapatának megalázó felülmúlására bíztatok a címben!

Mert bizony a Newcastle United csapatát nem egyszerűen le kell győzni szerda este idegenben, hanem meg kell alázni! Itt nem elég a békés 1-0, a kontrollált játék és a magabiztos védekezés. Nem, itt fölényes, megalázó, tekintélyt parancsoló sikerre lesz szükség! Hogy miért? Öt jó okom is van, amelyeket a „tovább” után fejtek ki!

Még alig örömködtük ki magunkat a QPR elleni győzelem után, máris egy londoni oldschool stadionnal odébb kell helytállnia a csapatnak. A Craven Cottage nem tartozik kedvenc pályáink közé, de nem a téglaházak között szinte észrevétlenül megbúvó retró angol bája miatt, hanem a United utóbbi időben ott tapasztalható eredménytelensége okán. 2011-ben hátralévő három mérkőzésünk közül egyértelműen a legnehezebb a ma esti kirándulás, de ettől függetlenül kötelező a három pont megszerzése, hiszen a shitty aligha fog botlani otthon a Stoke ellen. A Fulham egymeccses győzelmi sorozaton van túl, ezt nem nagyon szokta második követni, minden adott tehát egy újabb idegenbeli United-győzelemhez, ami már a hetedik lenne ebben a szezonban. Bővebben tavasszal már írtunk róluk, ezúttal inkább a mostani 90 percre koncentrálunk. Esélyeket latolgatunk, statisztikázunk, és ismét megpróbáljuk kitalálni Fergie kezdőcsapatát.

Még mindig a szerdai tragédia határozza meg hangulatunkat, pedig hamarosan bajnokit játszunk. Az ellenfél a Wolverhampton Wanderers, a győzelem pedig ezúttal kötelező. Sok dologban elsőzött nálunk a Wolves, hiszen a blog történetének első érdemjegyeit ellenük osztottuk ki, és a Stretford End négy hónapos működése után először ellenük számolhattunk be bajnoki vereségről is. Itt az ideje tehát, hogy a kellően motivált és a helyes útra visszatérő csapat első meggyőző sikerét ellenük arassa. Hosszú elmélkedések és beharangozó-esszé helyett csak néhány okot fogunk felsorolni, hogy miért is szerezzük meg a 3 pontot. Na meg persze megpróbáljuk eltalálni a kezdő tizenegyet.

Nem akarunk vészmadárkodni, szó sincs róla. De az ember legyen tisztában vele, mi várhat rá, mi a kockázat, hogy nincs biztos továbbjutás, meg effélék. Történelmi visszatekintő következik, a United ugyanis napra pontosan hat évvel ezelőtt is idegenben próbálkozott a továbbjutás kiharcolásával a Bajnokok Ligája csoportkörének utolsó játéknapján. Aki emlékszik rá - nem volt ám nagyon régen -, az tudja, az egyik legmegalázóbb este volt, amit át kellett élnünk United-drukkerként.

Erről lesz most szó, annak apropóján, hogy ma este a csapat Baselben (Bázelben, whatever) lép fel, és már egy döntetlennel is továbbjut, csoportelső viszont valószínűleg egy 25-0-s győzelem esetén sem lesz. Egy Baseltől nem lehet kikapni? Hát, úgy legyen - de az Old Traffordon majdnem sikerült. És még egy jó kezdés sem garancia semmire, ami egyaránt megmutatkozott idén az OT-n, valamint hat éve. Lapozz.

Erős dilemma lengi körül mostanában a United-szurkolók elméjét egy-egy meccs előtt. 3 pont nézhetetlen játékkal, vagy jó focival elért döntetlen? Persze mindannyian azt szeretnénk, ha a két dolog társulna, vagyis jó játékkal elért győzelemnek örülhetnénk, de ilyet úgy szeptember óta nem igazán tapasztalhattunk. Mai ellenfelünk sem feltétlenül a vágóhídra önként vonuló marha szerepét tölti be, még ha éveken keresztül jó előre be is véstük a 3 egységet a Villa-meccs mellé. Nem csak ezért szimpatikusak, whoareya rovatunkat sem izzítjuk most be (megtettük ezt tavaly, nem megszokott keretek között) A csapat egészséges része ma délután Birminghambe látogat, mi meg természetesen megpróbáljuk kitalálni a kezdőcsapatot, múltidézünk egy kicsit, valamint az esélyeket is felmérjük.

Elnézve az eddigi sorsolásunkat idén Isten is azt akarja, hogy a sokak által lesajnált Ligakupa a Manchester Unitedé legyen, és hát ugye kik vagyunk mi halandók, hogy ellent mondjunk a természetfelettinek? Eddig szépen is vettük az akadályokat, most viszont egy olyan ellenfél következik, amely nem ismer sem Istent, sem embert, ha rólunk van szó, ugyanis 21 éve készülnek erre a meccsre! Ismerkedjük hát meg soronkövetkező alsóbb osztályú riválisunkkal, a Crystal Palace-al, vagyis a „Sasokkal”!

Vannak csapatok, amelyek számára az Old Trafford rendszeresen a vágóhíd szerepét tölti be: felsorakoznak, bánatosan elbődülnek egyet-kettőt, aztán már darabolják is fel őket. Több ilyen is van, igazából, de kicsi szívemhez mindig a Newcastle állt a legközelebb, talán azért, mert mikor elkezdtem úgy igazán belemélyülni az angol labdarúgásba, akkor ők egy jóféle, kellemes futballt játszó alakulat voltak, aztán ráadásul beújították maguknak Sir Bobby Robsont, aki minden idők egyik legcsodálatosabb figurája volt - nem lehetett nem szeretni őket.

A stadionjuk is gyönyörű, de itt most arról lesz szó, amikor kimozdulnak onnan, átkelnek a Pennine-on, és Manchesterbe jönnek. Olyankor ugyanis nekik nem terem babér, már úgy általában; annál gyakoribb, hogy a United (az "igazi") szórakoztatóan könnyed labdarúgással porolja ki a csíkos hátsójukat. Azért sem mondjuk, hogy jó lenne egy ilyen holnap is, inkább jöjjön a dicső múlt: emlékezetes meccsek a Newcastle manchesteri látogatásaiból szemezgetve.

Csupa izgalom az élet a Manchester United háza táján még egy válogatott szünet alatt is: vadul feszülhettünk azon, vajon ki sérül meg a sok fölösleges barátságos meccs során, várhattuk, hogy az FA mikor dönti el végre, hogy érdemes-e vád alá helyezni Suárezt a niggerezésért, valamint nézhettük, miként szárad a festék a falon. Minél szárazabb, annál közelebb a következő komoly futballmérkőzés...

Nos, a komoly meccsre ma kerül sor, bár hitelességét némiképp csökkenti, hogy egy Walesben rendezett angol bajnokiról van szó - de legalább történelmet írunk, elvégre még sosem játszottunk walesi csapattal a Premier League-ben. A többi kérdésre is választ kaptunk, a hajtás után meg is mutatjuk, mire jutottunk.