Tavaly is megtettük, idén sem kummantjuk el szezonösszegzőnket, amelyben kicsiny szerkesztőségünk minden tagja kifejti véleményét a mögöttünk álló idényről. Hat igen egyszerű kérdés, hat válaszadó. Nem, nem vettünk be semmi új arcot a buliba, továbbra is öten vagyunk, viszont facebook oldalunkon az utóbbi napokban szavazásokat indítottunk a leglényegesebb kérdésekről, így ezúttal az olvasók össznépi akarata is szerepet kap az egyébként meglehetősen szubjektív megagigaextrahosszú bejegyzésben.

Helyzet van. Csikorognak a fogak, ökölbe szorulnak a kezek, lüktetnek halántékok – a feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. Nem, nem az Old Trafford öltözőjének hangulatát próbálnám illusztrálni, hanem  a United fanok online és offline kommentekben manifesztálódó frusztrációját. Abban, hogy az igazi drukker véresen komolyan veszi a csapatról folytatott diskurzust (legyen szó a sneijderezésről vagy a legideálisabb taktika felvázolásáról), semmi különös nincs, az viszont, hogy soha egyetlen vita nem jut el a végpontjára, már annál inkább szokatlan. A futballban, és úgy általában a sportban, az eredmény a legfontosabb tényező, ehhez képest a két szembenálló frakció még azt sem tudja eldönteni, hogy sikeres-e ez a mostani szezon vagy sem. Jelen poszt mentálhigiénés céllal íródott, vagyis hogy csökkentse a feszültséget, mielőtt még valaki agyérgörcsöt kapna, fő mondandója pedig a következő: azért nem tud egyetlen vita sem lezáródni a United jelenlegi helyzetével kapcsolatban, azért esnek újból és újból egymásnak a felek, mert tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Tehát senkinek sincs.

Ez a poszt nem azért született meg, mert bármivel is okosabb lennék Fergusonnál. Vagy többet tudnék a futballról, vagy bármi ilyesmi. Nem, ez a poszt azért születik meg most, mert már egyszerűen nem bírom magamban tartani azt amit érzek, eddig elmismásolgattuk a dolgokat azzal, hogy jó-jó, ez egy katasztrofális szezon, de hát a végén meglesz a 20. bajnoki cím. Azonban most a dolgok jelenlegi állása szerint, nem lesz meg, és így azt gondolom eljött az a pont a szezonban amikor dühből kell kiadnom magamból minden eddigi csalódottságomat, mérgemet, frusztrációmat, és ki kell magamból kiáltsam azokat a kérdéseket amelyek belülről mardosnak szét szépen lassan!

Furcsa szezon volt ez az idei, mert már többször is azt hittük róla, hogy eldőlt. Egyszer a pesszimizmus mondatta velünk (tél), egyszer az optimizmus és a realista megközelítés egyszerre (tavasz), de a Wigan és az Everton elleni – számomra máig feldolgozhatatlan - meccsekkel  sikerült újra magunkra rángatni az orális szexhez használatos arctakarót (aka. szopóálarc – amúgy ezt nem húzza alá a word a globalizációt meg igen… Hol élünk? Na mindegy.). Ha pediglen így esett, akkor én is előmászom a lakásfelújítás feat. ZH időszak feat. munkahely kombó okozta enyészetből, és írok valamit, mert sajnos a világsajtó magasról nyomja a fekáliát arra, hogy eldől a világ második(?) legerősebb bajnoksága.

Az álmok érdekes dolgok, sokak szerint komoly jelentésük is lehet, és általában érdekes dolgokat álmodunk meg, de van egy másik oldal is, mikor szörnyű végkimenetelű dolgoktól ébredünk leizzadva, ilyenkor szokott az előfordulni, hogy mikor felébredünk percekig töprengünk azon vajon mit és miért is álmodtunk? A rémálmok rosszak, vannak akiket ez kórosan gyötör, és nem tudnak szabadulni az álmukban történő dolgoktól. Lehet egy álom valóság, vagy csupán az ágyunk által generált fikció, mellyel nem kell törődjünk? Az alábbiakban egy rémes álom olvasói lehettek, amely szerencsétlen Mesterünkkel esett meg a minap.

A dühből posztírás általában kovacstomi asztala, de most nekem is elszállt a fejem egy kicsit, és kénytelen voltam a billentyűzetemen és ezen blog hasábjain kitöltenem haragomat. Az idei szezon és főleg az elmúlt hónap eseményei után ugyanis az agyam igencsak ledobta az ékszíjat, olyannyira, hogy ndjanfgsdjbvfqejik  jmgiaoegvubjaiodn+opn  ougseéahgi SA EPOGHu seao iV FBHGie siovlsd bgfvu easjgvosd ihvnláesajg vjndkljgvsbvfaj jnsjfj akhbvvbkhad-gnhv byavbhdbvnkdnbvhkadl kvdkhvadjlk.

Ha értelmes szavakba öntött agyérgörcsöt is olvasni akartok, kattintsatok a továbbra!

Ebben a percben kezdődött el a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakasza, de minket ez a nevetséges vircsaft nem érdekel. A sorozat hanyatlása már évek óta tart, nagyjából azóta, hogy a jólelkű Mikulás szerepében tetszelgő Platini úgy döntött, megkönnyíti a gyengébb ligák bajnokainak kvalifikációját. Hála ennek a „reformnak”, a BL őszi szakasza totális unalomba fulladt, a kieséses szakaszban pedig már akkora a(z anyagi) tét, hogy még a sztárokkal felálló nagyobb csapatok is csak gyilkolják a futballt biztonsági játék címén. Nem véletlen, hogy a United BL-kiesése után Sir Alex sem tűnt igazán csalódottnak. A Mester is tisztában van vele, hogy a Bajnokok Ligája már csak a körítést és a médiafelhajtást illetően világszínvonalú, miközben az Európa Ligában olyan lelkes csapatok játszanak, akik ajándéknak tekintenek minden egyes nemzetközi színtéren eltöltött másodpercet. Nézzünk szembe a tényekkel: a futball igazi szépsége, a játék hőskorának értékei ma már az Európa Ligában mutatkoznak meg leginkább! Ki tudja, talán Ferguson eleve úgy tervezte, hogy csapata ezúttal az agyonhype-olt kirakattorna helyett inkább ebben az őszinte, a játék amatőr báját máig megőrző sorozatban vesz részt, és mellesleg begyűjti az egyetlen trófeát, amely még hiányzik a gyűjteményéből. Sir Alex nem először bizonyítaná be, hogy egy lépéssel a nemzetközi trendek előtt jár. Mi más dolgunk lehetne tehát, mint hogy ismét leboruljunk a Mester zsenialitása előtt?

Tudom, hogy a City városi rivális, és azt is, hogy ha minden jól megy, már csak velük vagyunk harcban a bajnoki címért, de nekem most hétvégén jön a szezon legfontosabb meccse: otthon, a Liverpool ellen. Minden évben ezt a találkozót várom a legjobban, ugyanis – hogy politikailag korrekt legyek – a merseyside-i szájhősöket szeretem legkevésbé az angol bajnokság csapatai közül. És miért pont a hazait? Ez csak egy rossz beidegződés, ami megmaradt azokból az időkből, amikor még nem voltunk legalább tizennyolcszoros bajnokok, és így "engedély nélkül" tartózkodtunk az Anfielden...

A lényeg az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Olyannyira, hogy nekem körülbelül másfél óra kellett ahhoz, hogy a Chelsea elleni bravúr-döntetlent elfelejtsem, és elkezdjem magamat hangolni a Pool elleni derbire. Ezért nem érzem korainak azt, hogy már csütörtök délután igyekszem harci hajlandóságotokat lángra lobbantani – reméljük eme próbálkozásomat siker koronázza majd, hogy eltúlzóan modorosan fejezzem ki magam. Mivel tesztet már írtatok két héttel ezelőtt – ráadásul elég jó eredménnyel –, most inkább egy verssel készültem, amely – bár ezekben a kortárs időkben hihetetlennek tűnik – de még rímelni is fog itt-ott. Ha nem hiszitek, kattintsatok a továbbra, és győződjetek meg róla saját szemetekkel!

Elolvasom »

No, nem kell megijedni, nem azt akarom én, hogy a csapatunk bármiféle zenés-táncos előadást mutasson be! Inkább csak az van, hogy a szezon olyan részéhez érkeztünk melyben jön két kulcsfontosságú mérkőzés. És ezeken most meg kell mutassuk azt, hogy kik is vagyunk valójában, hogy az eddigi kudarcok csupán némi balszerencsének és butaságnak tudhatóak be. Ezen a két meccsen szükség lesz mindenre, amit tudunk, nem azért mert két rivális lesz az aktuális ellenfél, hanem mert nagyon sok múlik ezen a két meccsen. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy ne hozzuk ki belőlük a maximumot, azaz a 6 pontot, mert ha már itt tartunk, akkor meg kell ragadnunk minden létező lehetőséget, hogy a szezont trófeával zárjuk. Továbbiakban szó lesz a szezon eddig eltelt időszakáról, valamint arról is, mi várhat még ránk!

Vannak dolgok, amelyeket ép ésszel szinte lehetetlen felfogni. Ilyen a svájci hadronütköztető és Jakupcsek Gabriella létezése vagy Pali bá’ és Lady Gaga karrierje, de mind közül a legnagyobb rejtély: miért akarna bárki is Manchester United játékosból ex-Manchester United játékossá válni? A klub 333 millió szurkolójából azok, akik láttak már élőben labdát, gondolkodás nélkül odaadnák a fél lábukat is, csak hogy legalább egyetlen alkalommal United-mezben terelgethessék a pöttyöst az Old Traffordon. (Hogy fél lábbal miként lehet ezt a játékot hatékonyan űzni, az egy másik, noha nem kevésbé izgalmas kérdés.) Ehhez képest, vannak, akik eljutnak a Paradicsom kapujába, de ahelyett, hogy belépnének, visszafordulnak. Hát normális az ilyen?! A hajtás után árnyaljuk a képet.

Napok, sőt hetek óta ülésezik a virtuális kerekasztal a United gondjai felett, elemeztünk statisztikai alapon, megközelítettük a kérdést érzelmi oldalról, majd örömködtünk egy nagyot a városi rivális felett aratott nem várt győzelem felett - van azonban valami, amit mintha teljesen elfelejtettünk volna. Azt mégpedig, hogy a futball nem pusztán statisztika és taktika, nem csupán meredek érzelmi hullámvasút, és egy csapat erőssége sem írható le kizárólag a játékosai egyéni képességeivel. A sikert és a kudarcot gyakran csak egy apró hajszál választja el egymástól - nem is kérdés, a United esetében ezt a bizonyos hajszálat Sir Alex Fergusonnak hívják.

Napok óta megy a károgás a kommentek között, hogy ki se álljunk a City ellen az FA kupában, meg hogy visszasírjuk majd az 1-6-ot a hétvége után, pedig nem a varjaktól szenvedtünk vereséget, hanem a Szarkáktól! Már csak a „ha ez a Newcastle 3-1-re kapott ki a Shittytől, mi meg 3-0-ra a Magpies-tól, akkor mennyire fogunk kikapni a Shitty-től” matematikai feladatból kiinduló számmisztikai elemzést vártam – szerencsére erre nem került sor. Arra viszont igen, hogy sajnáltatjuk magunkat, amiért már a 64-es táblán meg kell küzdeni a Cityvel. De miért?

Természetesen nem tilos tartani a meccstől. Ha nem lennének elveim, még 0-1-es hendikeppel is meg merném rakni a vereségünket, mert lelkileg kicsit maga alatt van most a gárda, de amíg le nem fújják a találkozót, ne hirdessünk győztest és vesztest, és főleg ne temessük a szezont. Leginkább azért ne, mert ha esetleg el is megy a hajó, és idén – ne adj Isten – kupa nélkül maradunk, akkor sem ezen az egy meccsen csúsztunk el – ez csak egy lehetőség volt a sok közül. Arról nem is beszélve, hogy még egyáltalán nem csúsztunk el…

Elolvasom »

„Már nem is emlékszem, hogy az élet azért szar, mert az Arsenal szar, vagy fordítva.” Nick Hornby elmélkedik ekképpen a Fociláz című klasszikusában, arra célozva ezzel, hogy kedvenc klubjának szereplése és saját, személyes sorsának alakulása valamilyen misztikus módon összekapcsolódik. Ha a csapatnak jól megy, a szurkolónak is jól megy. Ebből kiindulva a Stretford End kispályás focicsapata nem sok jóra számíthatott a múlt hétvégén megrendezett VII. NST-kupán. A United pontosan három nappal korábban vált közröhej tárgyává a BL-ből való kizúgás okán – ómennek az ilyesmi azért nem a legideálisabb. Kinek van kedve ilyenkor vörös mezben, az ellenfelek kéjesen kárörvendő pillantásaitól övezve futballt imitálnia, pláne hajnalok hajnalán? Szerencsére senkit nem temetett maga alá a depresszió annyira, hogy lemondja a szereplést, csak igazolt hiányzók voltak. Más kérdés, hogy ez is éppen elég volt ahhoz, hogy ne tudjuk a múltkori eredményt megismételni – szégyenkezni még sincs okunk.
Elolvasom »

Hol is kezdjem, valahogy mintha minden kifordult volna magából az elmúlt napokban, emberek ítélkeznek minden felett, át nem gondolt ötletekkel és meglátásokkal vagdalózva, első szándékból, ösztönből cselekedvén. Elmondom gyerekek, ami a kommentek között ment az 95%-ban kinyitotta a nem létező bicskát a zsebemben, és erősen felkorbácsolta az idegrendszerem. Most kicsit mindenki okosabbnak érzi magát és jobban tud mindent, és közben baromira elfelejt egy dolgot, mégpedig azt, hogy az ember, aki a kispadon ül, 25 éve teszi a dolgát. Felette ítéletet hozni hatalmas baromság. Nem védem, mert hibázott és ennek az árát megfizettük. De ugyanakkor támadni sem fogom.

Emlékszünk még arra a napra, mikor azok a szerencsétlen mélyben rekedt chilei bányászok látogattak az Álmok Színházába? Mekkora esemény volt nekik, ott lenni, végig járni a stadiont, találkozni a Főnökkel és parolázni vele? Nos, legalább ekkora élmény lehetett a Benfica játékosainak a keddi, amikor a Bajnok Ligájának köszönhetően eljutottak az OT-re. Valószínűsíthetően a stadion túrát kihagyták, viszont a zöld gyepre rá léptek, hogy futballozzanak, és nem is lett ez rossz meccs egy kívülállónak. De mivel mi belül állunk, így most kiderül, mitől volt nagy a kiscsapat estéje!

Manchester United szurkolóként, erről a két szóról beugorhatna nekem George Best, Eric Cantona, David Beckham, Cristiano Ronaldo, sőt, ha nagyon nagy király akarok lenni akkor még Michael Owen is, de a címre pillantva valahogy eszembe sem jutnak ezek a korszakos zsenik. Budapestiként asszociálhatnék a fantasztikus BKV járatra is, amelyről illuminált állapotban, éhségtől kopogó szemekkel vasárnapi hajnalokon rendre azt gondoltam, hogy mozgó gyros árus (gyors 7-es, ugye…), de most egyszerűen nem is gondolok a nagyfalui – nagybetűvel – TÖMEGközlekedés legszebbik gyöngyház berakására.

Nem, mert szombat este egy olyan agymosó élményben volt részem, amely egyszerre volt vidám és szomorú, vicces és szánalomra méltó, felháborító és mindennapos, szexis és hányingert keltő és még sorolhatnám, de a legegyszerűbb, ha csak annyit írok, az az este „piros hetes” volt.

Aki továbbhajt, megtudhatja, hogy mi a bánatért írom ki ezt az élményt magamból éppen ezen a blogon, de azt előre jelzem, hogy kép nincs, mert ebben a posztban minden a Ti élénk fantáziátokra van bízva (meg nem mertem fotózni).

Sütötték rá ezt sokszor az ágyúsokra, valamikor a 90-es évek elején, amikor is pont úgy hozták a meccseket, ahogy azt mi most tesszük. Unalmas, sok esetben nézhetetlen szenvedős 1-0-ás eredmények. Hol van már a szezon eleji szép és eredményes foci amikor a 8-2, vagy az 5-0 volt? Jelenleg igen távolinak tűnik ez az egész. Hajtás után rendhagyó őszinteségű írás következik sok mindenről, de leginkább arról, hogy miként is fonódik össze az emberi lélek a zenével és a futballal, valamint egy hétfő reggellel.

Tisztelt olvasó/kommentelő/trollkodó az elmúlt napok sötét felhői elvonultak, és kezd feledésbe merülni mindaz, ami a hétvégén történt. Ez jó, mert nem süppedhetünk bele örökre a vereség okozta bánatunkba. Jól ismerjük azt a közhelyet, hogy ami nem öl meg az csak megerősít, és mivel mi sem haltunk bele a vereség okozta fájdalmakba, ezért meggyőződésem, hogy csak erősebbek, keményebbek és elszántabbak lettünk! A továbbiakban arra vállalkozom, hogy megírjam lelkesítő beszédemet, neked, hogy te ismét emelt fővel, büszkén járd városod utcáid, szívedben azzal az érzéssel, hogy Manchester United drukkernek lenni a legjobb érzés a világon!

A szexualitást eddig csak a barca buzizásában felvállaló blogunk, ma végre ezt a témát is helyére teszi. A tegnapi meccs után nincs mellébeszélés, magyarázkodás, kimondjuk nagyon komoly pofont kaptunk, ez bizony horror-pornó volt a javából. Időnként már-már megalázó, szado és bdsm elemekkel ötvözve, igaz próbáltunk valamit tenni ellene, de erősek voltak lefogtak minket, és egyszerűen keményen seggbe raktak szárazon. Mi pedig csak tűrtük a kínt és a szenvedést, két félidős ultra gyilok erőszak szex az Old Traffordon.

Akik szombat délután ebéd után azzal a lendülettel ültek le a tv elé vagy mentek el a kocsmába, hogy most aztán egy igazi hagyományokkal bíró kőkemény szikrázó izgalmas Angol bajnokit látnak majd, azok végtelenül nagyot csalódhattak. A La Liga ételtők most aztán igazán elkezdhettek óbégatni, mert, hogy a világ legizgalmasabb bajnokságában egy ősi rivalizálás fullad mérhetetlen unalomba. Ez a Liverpool – Manchester United mindenről szólt csak arról nem egy ilyen rangadónak miként kellene ünnepelnie a futballt. Ez nem volt más, mint a futball temetése, hogy miért, lapozz és megtudod!

Tavaly október 11-én olyan dolog történt, ami azóta szerencsére sok Manchester United rajongó napi rutinját megváltoztatta, már ami a sportoldal-olvasási szokásaikat illeti: Everred ezzel az ősbejegyzéssel útjára indította a Stretford End blogot. 400 írással odébb, a mai napon elérkeztünk a Népsport saját Manchester United blogjának első születésnapjához, amit hirtelenjében nem is tudtunk, hogyan ünnepeljünk. Leültünk hát az interjúszobába, és szívesen válaszolgattunk a képzeletbeli, Lipcsei Bettába oltott Csisztu Zsuzsára hajazó riporternő kérdéseire. Nosztalgiázzatok velünk együtt a belinkelt bejegyzéseken, és persze osszátok meg az élményeiteket ti is! Hajtás után 4 férfi, 8 kérdés, 1 blogról.

Strigo kolléga hét eleji közhelyes osztályzása olyan jól sikerült, hogy az elcsépelt általánosságok ennek a bejegyzésnek a címét is megfertőzték, de hát ez van. Akinek nem tetszik, az panaszt tehet egy szabadon választott észak-koreai emberjogi szervezetnél. De hogy ne csak fölösleges szócséplés kerüljön a „lídbe”, elárulom, egyfajta személyes okfejtéssel készülök most azoknak, akiket kikészített az elmúlt három meccs – mondjuk ki – borzalmas játéka. A hajtás utáni szórengetegben hasznos tanácsokat adok a blog közönségének, hogy hogyan tisztítsuk ki az agyunkat gyorsan, még mielőtt a csaknem két hetes válogatott szünetben belesüppednénk a letargiába. Katt az „elolvasom”-ra, és jó lesz!

Pár héttel ezelőtt kezdtük hirdetni, hogy a Stretford End blog kispályás csapata újra castingot, válogatást tart, mert a célunk ismét az NST kupán való indulás volt. A csapatnak volt egy alapja, ami már megjárta az előző kupát, azóta azonban nem játszottunk együtt. Nos, 2 válogató meccs után kialakult egy végleges keret, amely vasárnap reggel 9 óra környékén még álmoskásan álldogált a helyszínül szolgáló sporttelepen, hogy aztán nem is olyan sokkal később kedvenc csapatunk mezét magunkra öltve, próbáljunk meg minél jobb eredményt elérni a torna során!

Nagycsapatok drukkerei hajlamosak lenézni a kisebb csapatokat, ez nálunk sincsen másképpen. Az tény, hogy ez itt a "not arrogant just better" mentalitásból fakad, de sokszor titulálunk favágónak, henteseknek egy-egy kisebb csapatot. Ezeket a meccseket aztán mindenki országosan a nagycsapat győzelmének könyveli el, már jó előre, azaz papírforma az egész, aztán, ha ez borul, akkor meg jön, hogy a kiscsapat nagy napja, és hogy ez egy nagy győzelem volt nekik. A hétvégi ellenfelünk sem egy túl bonyolult kis banda, én mégis valamiért bírom őket, hogy ez miért van? Hajts, és megtudhatod.

Elöljáróban szeretném közölni, hogy egy afféle vendégposzt következik most tőlem, ugyanis több mint egy évvel ezelőtt találtam a postaládámban egy lezárt, bélyeg és felirat nélküli fekete borítékot. Először azt gondoltam meghalt valaki (és mint a hajtás után kiderül, nem is álltam messze a valóságtól), de a jelöletlen csomagolásban ennél sokkal több lapult, amit csak most oszthatok meg a nyilvánossággal…

Elolvasom »

Bizonyára sokan vagytok, akik ezzel az amúgy szerintem csak simán legális droggal múlatjátok a szabadidőtöket. Igen az FM azaz a Football Manager sorozatra gondolok. Ez az a játék, ahol, Te is lehetsz Ferguson, és azt veszel meg a csapatodba, akit csak akarsz! No, most nem arról fogok írni, hogy én éppen hol tartok a Unitedes mentésemben és mennyi mindent nyertem már el, a végigjátszott szezonok alatt. Nem dehogy is, sokkal inkább arról akarok egy groteszk képet adni, mennyire is más az, amikor a való életben, a foci világában szinte már-már FM szinten zajlanak a dolgok. Talán már kitaláltátok, történetem főhőse egy 12 éves dubai kisfiú lesz, és az ő FM karrierjét fogjuk most megnézni!

Tavaly nyáron lezárult egy korszak az Old Traffordon, bevallom őszintén, nem is nagyon érdekelt, mi történik a nyáron, tudtam, hogy Jones, De Gea és Young lesz az a 3 arc akit le fogunk igazolni, és ennyi. Hiába ment a sóder Sneijderről és társairól. Fergie pontosan tudta, mit akar. Tisztában volt azzal, mire lesz képes a csapata, és ismételten, sokadjára, már a jövőt kezdte el építgetni. Kicsit nehezen fogtam fel, vagy, ha úgy tetszik, engedtem el, a régi hősöket, Edwint, Garyt, Scholesyt. Mindig nehéz valamit szurkolóként elfogadni, ami sokáig az életed, mindennapjaid részét képezte. Fájt, ami történt, ezért a nyarat próbáltam ignorálni, és még a Community Shield előtt sem éreztem akkora fene nagy izgalmat, vagy bármit, hogy végre elkezdjük a szezont. Nem, egy kis üresség és csalódottság volt az, ami átjárta lelkem, mert bár tudtam, hogy ezek a játékosok, akik nyáron elbúcsúztak örökké nem lehetnek a pályán, mégis a francba, rajtuk nőttem fel, és most nincsenek. Helyettük ifjú titánok bújtak vörös mezbe, és bizonygatják valami elkezdődik itt és most. Márpedig valóban, barátaim, elkezdődött, és most már én is, valami félelmetes eksztatikus izgalommal várom, az előttünk álló szezont!

A szubjektivitást kicsit sem nélkülöző blogunk már tulajdonképpen mindent leírt a szezon első értékelhető meccséről, hála a kollégáknak, én meg a szabadságom közepén egynapos nyaralásomból visszatérve tekintettem meg tegnap délután a meccset, a másnaposságtól, allergiától, és napszúrástól szenvedve. Hogy így milyen volt megnézni a meccset? Mit ne mondjak érdekes, sőt, inkább vicces: kb 3 percenként majdnem elaludtam és úgy egyébként még egy doboz sört se volt erőm kinyitni. Nos, ezen állapotból merítkezve megpróbálom összefoglalni, amit láttam. Figyelem: nem biztos, hogy minden esetben sikerül nyomdafestéket tűrő kifejezéseket használni.