A nemrégiben lezárult szezon megkezdése előtt szerkesztőségünk kollektíve becaplatott a képzeletbeli kamarába, az egyik töredező-málladozó polcról mindenki leemelt egy poros kristálygömböt - igen, nagy számban tartunk kristálygömböket a szerkesztőség metaforikus spájzjában, ne kössetek bele mindenbe -, és megkísérelte megjósolni, mi várható az idényben.

Számtalan kategóriában próbálkoztunk előre látni a jövőt, és talán mondanunk sem kell, hogy a legtöbb fronton szánalmasan, reménytelenül mellélőttünk (mi sem találnánk el három lépésről az új vámház ötemeletes épületét), ami, remélhetőleg, olvasóink szórakozására szolgál majd. Csak aztán óvatosan, mert kíméletlenül idelinkelem mindkét posztot, és ott vannak még a kommentek is, bennük hasonlóan bátor jóslatokkal.

19 – ez a szám most már nem csak bajnoki címeink mennyiségét, vagy Danny Welbeck mezszámát jelenti számunkra. Pont ennyi ponttal előzzük ugyanis a még BL-helyben reménykedő liverpooli riválisunkat. Ez a két csapat legutóbbi meccsén is látszott, még ha a végeredmény annyira nem is tükrözi a látottakat. Hogy a 2011-ben majd' 100 millió fontot költő Liverpool tervei mik a feljebb lépésre, az minket annyira nem is érdekel, sokkal inkább saját játékosaink szombati teljesítményével foglalkozunk, amelynek számok tekintetében hangot is adunk. És azt is megtudhatjátok, ki az, akinek színtiszta úriemberségből ezentúl kis betűvel írjuk a nevét.

Sokat vártam a poszttal, hogy leülepedjen a tegnapi meccs, hogy kicsit lehiggadjak. Nos, ez nem épp az a meccs, amit higgadtan értékel az ember, ha van némi emocionális kötődése bármelyik csapathoz is. Úgyhogy higgadtság ide vagy oda, ki kell szépen jelenteni: a Liverpool a pályán nyújtott teljesítménye alapján nulla, azon kívül, mint klub, mint az angol futball egyik intézménye, még annál is jóval kevesebb.

Ahogyan az egész Suárez-ügyet kezelték, az az ízléstelenség és a paranoia apoteózisa volt, kezdve az ultragáz pólókkal, és befejezvén azzal, ahogy Dalglish rezzenéstelen arccal a tévériporter pofájába hazudott, majd konkrétan lebaszta, amiért sugallni merte, hogy Suárez netán olyat tett, amit nem kéne. Mi is joggal lehetünk idegesek: ezt a csapatot nagyon meg kellett volna verni, gólokkal, fölényesen, ehhez képest a végén még izgulhattunk... hajtás után elmondjuk, miért is.

Tekintve, hogy minket igen kevéssé érdekel, hogy épp aktuálisan ki vállalja a köznevetség tárgyává tett bűnbak szerepét az angol válogatott kispadján, számunkra a hét két legnagyobb híre az volt, hogy Tom Cleverley végre felépült, Ryan Giggs pedig meghosszabbította a szerződését. Az ember efféle híreket akar hallani egy Liverpool-meccs előtt, nemde?

Az más kérdés, hogy az istenként tisztelt walesi és a messiásként várt ifjú angol sem fog kezdeni gyertek-vissza-ha-meglesz-a-tizennyolcék ellen. A továbbiakban kitérünk arra, hogy milyen veszélyes dolog túlságosan felmagasztalni valakit, miképp arra is, hogy a halogató taktika még visszaüthet. Mindez magyarra fordítva a lapozás után.

Tudom, hogy a City városi rivális, és azt is, hogy ha minden jól megy, már csak velük vagyunk harcban a bajnoki címért, de nekem most hétvégén jön a szezon legfontosabb meccse: otthon, a Liverpool ellen. Minden évben ezt a találkozót várom a legjobban, ugyanis – hogy politikailag korrekt legyek – a merseyside-i szájhősöket szeretem legkevésbé az angol bajnokság csapatai közül. És miért pont a hazait? Ez csak egy rossz beidegződés, ami megmaradt azokból az időkből, amikor még nem voltunk legalább tizennyolcszoros bajnokok, és így "engedély nélkül" tartózkodtunk az Anfielden...

A lényeg az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Olyannyira, hogy nekem körülbelül másfél óra kellett ahhoz, hogy a Chelsea elleni bravúr-döntetlent elfelejtsem, és elkezdjem magamat hangolni a Pool elleni derbire. Ezért nem érzem korainak azt, hogy már csütörtök délután igyekszem harci hajlandóságotokat lángra lobbantani – reméljük eme próbálkozásomat siker koronázza majd, hogy eltúlzóan modorosan fejezzem ki magam. Mivel tesztet már írtatok két héttel ezelőtt – ráadásul elég jó eredménnyel –, most inkább egy verssel készültem, amely – bár ezekben a kortárs időkben hihetetlennek tűnik – de még rímelni is fog itt-ott. Ha nem hiszitek, kattintsatok a továbbra, és győződjetek meg róla saját szemetekkel!

Elolvasom »

Hölgyeim és Uraim, mondjuk úgy esküdtek. A védők azt próbálta elhitetni velünk, hogy kizárólag David de Gea tehetett az első gólról, sőt, talán a másodikról is. Sőt, talán el is hitette. Még én is majdnem megsajnáltam őket! De hölgyek és urak, úgymond esküdtek! Csak egy dolgot említenék, ha megengedik. Hölgyek és urak, ez itt Csubakka. Csubakka egy vuki a Kashyyyk bolygóról. De Csubakka az Endor bolygón él. Gondolják csak meg; ennek nincs értelme!

Miért akar egy vuki, egy 220 centis vuki az Endoron, 50 centis ewokok között élni? Ennek nincs értelme! De ami még fontosabb: ennek az egésznek mi köze a most tárgyalás alatt lévő ügyhöz? Semmi. Hölgyek és urak, ennek semmi köze az ügyhöz. Ennek nincs értelme. Nézzenek rám! Ügyvédként védek egy hatalmas klubot, és Csubakkáról beszélek. Van ennek értelme? Hölgyek és urak, ennek semmi értelme. Az egésznek nincs értelme. Tehát emlékezniük kell, amikor majd vitázgatnak és döntögetnek a Liverpool góljairól: van értelme? Nincs. Hölgyek urak, úgymond esküdtszék! Ennek nincs értelme. Ha Csubakka az Endoron él, ítéljenek bűnöst. A védelem végzett.

Folytatódik a pokoli menet: Liverpool-Manchester United az FA Kupa negyedik körében. Nem biztos, hogy megéri továbbjutni, mert aztán mehetünk a Stamford Bridge-re, aztán az Emiratesbe, aztán a White Hart Lane-re, ahogy ez a sorsolás eddig alakul, de hát ez van. Örülni mindazonáltal nem kell, és mi nem is örülünk, meg is mondjuk, hogy miért.

Vasárnap az Arsenallal játszottunk: az Arsenallal szeretünk játszani. Nem csak a 8-2-k és 4-0-k okán, szimplán azért, mert mindig jó a foci, vagy legalábbis majdnem mindig. Az Anfielden viszont szinte soha - és ez csak egy ok a sok közül. A sokból most felsorolunk hetet, plusz egy aktuálisat. Lapozzatok.

A sors fura fintorának köszönhetően az FA Kupa negyedik körében egy könnyed kis liverpooli látogatást tesz szeretett Unitedünk. A City kiejtése után a visit your rivals túra keretein belül újra a lehető legkeményebb ellenfelet kaptuk (miközben rendeznek pl. Stevenage – Notts County meccset is), de talán éppen ezért szeretjük a világ egyetlen komolyan vehető nemzeti kupakiírását. Hogy az Anfielden a szokottnál is forróbb lesz a hangulat, az most egy olyan futballistának köszönhető, aki pályára sem fog lépni. Szándékosan nem foglalkoztunk eddig komolyabban az Evra-Suárez afférral (kit érdekel a hetedik helyezett eltiltott csatára), de a szombati párharc kapcsán Steven Gerrard után újabb Pool-játékosnak szentelünk külön bejegyzést. Nem, mi sem tartjuk őt rasszistának, ő csak egyszerűen hülye, ráadásul a rosszindulatú fajtából. Megvizsgáljuk az uruguayi támadó előéletét, körbejárjuk a rasszizmus témakörét, és kielemezzük a liverpooli klub felelősségét is.

Nem szomorkodhatunk a döntetlen miatt. Bár a City ezzel ideiglenesen az élre állt, az Anfielden jó eredmény az iksz, pláne ha olyan szar a mutatott játék, mint tegnap. Persze Fergie mindent megtett azért, hogy így legyen: Nani, Rooney és Chicharito is a padon kezdtek. Szerencsére senkinek nem jutott eszébe feljelentenie a mestert, hogy gyengített gárdát küldött pályára, és az eredmény végül is őt igazolta. Egy pontért jött, ami az utóbbi évek anfield-i látogatásait nézve nem is hülyeség. Mégis, az egész mérkőzés nézhetetlenné vált az indokolatlanul telepakolt középpályák tusakodása miatt. Arra a nem egyszerű feladatra vállalkozunk, hogy jó szokásunkhoz híven osztályozzuk az egyéni teljesítményeket. A mérkőzés legjobbja United-játékos volt, a legrosszabb pedig ismét a bíró sporttárs. Hajtás után jönnek az érdemjegyek, többször is megemlítjük majd a rendkívül szimpatikus Suarezt, és pontozunk egy-két remek színészi teljesítményt is.

Annyiszor írtunk már a Liverpoolról, hogy az átalakult keret ellenére is csak magunkat ismételnénk. Bár az Anfielden mostanában annyi sikerélmény éri a Unitedet, mint a Manchester Cityt a BL-ben, az ironikus hangvételű meccs előtti hangulatkeltést nem hagyhatjuk ki, még ha ezúttal kissé rendhagyó is lesz a whoareya rovat legújabb darabja. Nyilván rengeteg ziccert tartogat Charlie Adam, vagy Luis Suarez személye, most mégis egy másik emberre koncentrálunk. A már egy hónapja folyamatosan visszatérő csapatkapitányuk ugyanis pontosan egy olyan játékos, akiről elmondhatnánk, hogy ellentmondásos személyiség – ha nem mernénk kimondani a frankót, hogy egy igazi észak-angol vadparaszt. Tudatosan készültünk erre, még csak mondókát sem kapott legutóbb, a töltényeinket erre a külön posztra tartogattuk. A fair play önkéntes nagykövete, a labdarúgást küzdősportokkal ötvöző ösztönlény, a pályán és azon kívül is úriemberként viselkedő Steven Gerrard lesz a mai bejegyzés témája. Hajtás után rengeteg kép- és hanganyag szolgál majd bizonyítékul arra, hogy Jacko után szabadon Stevie G is not my lover.

Albert Einstein mondta volt, hogy az őrület biztos jele, ha újra és újra és újra megteszed ugyanazt, és más eredményt vársz tőle. A definíció alapján Fergie minimum nem százas, már legalábbis ha az anfieldi látogatásokról van szó: újra meg újra megkísérelte ugyanazt a módszert a Liverpool otthonában az elmúlt három évben, és vélhetően más eredményt várt volna, mint a mostanra menetrendszerűvé vált vereség.

Idén talán más lesz, talán lesz új a nap alatt. A hajtás után megmutatjuk, hogy ezúttal már csak kényszerből sem teheti meg ugyanazt, amit az elmúlt három alkalommal mindig; ezúttal valami mást kell kiötölnie. Ami, remélhetőleg, tényleg eltérő eredményt hoz végre, hogy Einstein bekussoljon. Beharangozóra fel!

Nem volt könnyű az elmúlt két nap, őszintén szólva. Mióta volt szerencsém elolvasni Ian Ayre, a Liverpool klubigazgatójának legfrissebb agyömlését, azonnal tudtam, hogy ez posztért kiált, mint ahogy azt is, hogy az angol sajtó ízekre fogja szedni az ötletet - így aztán távol kellett magam tartanom mindentől, hogy befolyásolatlan véleményt tegyek közzé. Sikerült, de nem volt egyszerű...

Miről is van szó? Nos, Ayre barátunk szerint a Premier League jelenlegi rendszere igazságtalan, már legalábbis a televíziós jogdíjakból befolyó összegek elosztását tekintve: ő ugyanis úgy véli, hogy az Egyesült Királyságon kívüli közvetítési jogokat a kluboknak egyénileg kellene értékesíteniük - illetve legalábbis meg kellene adni nekik erre a lehetőséget -, elvégre Malajziában senki sem kíváncsi a Boltonra, ott a Liverpool, a Manchester United és az Arsenal a menő. Ez egy olyan látványos és többszintű marhaság, hogy az még egy Liverpool-alkalmazottól is szép. Hajtás után kifejtem, hogy miért is.

Mivel közel két hete nem játszott tétmérkőzést a csapat, már csütörtökön epekedve várjuk a hétvégét, ahol ráadásul nem más lesz a vendéglátónk, mint az ősi rivális Liverpool. Nem lehet tehát elég korán kezdeni a mentális felkészülést. Természetesen ők nem fogják megúszni whoareya bejegyzés nélkül, mint ahogyan ti sem fogjátok nélkülözni Everred (most egyébként teljesen jogosan) pesszimista beharangozóját. A sort azonban most egy vendégposzt nyitja, hiszen RedMark érzett magában feltartózhatatlan közlésvágyat, így a továbbiakban az ő gondolatait olvashatjátok az angol foci legnagyobb hagyományokkal rendelkező összecsapása előtt. Át is adnám neki a szót, hajtás után.

Szép dolog a reménykedés és az optimizmus, imádjuk a taktikai elemzést is, meg minden efféléket, de a helyzet az, hogy józan ésszel, objektíven, hideg fejjel sorba rendezve a tényeket, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a Barcelona csúnyán ki fogja porolni a kis fehér nadrágunkat (aki kitalálta ezt a fehér mezt, azt bezárnám egy ablaktalan szobába egy kiéhezett shemale-lel), ami nem örömteli gondolat.

No de éppen ezért hagyjuk a vérbe a logikát, a józan észt, közöljük velük, hogy mit dughatnak fel maguknak, és kutakodjunk inkább a szupernaturális világban. Ómenek, szimbólumok, babonák, számok, nyúlláb, sótartó, leköpött kavics: here we come! Most megmondjuk, miért is vagyon az égben megírva, hogy az dicsőséggel felvértezett Manchester United diadalt ül majd amaz gyalázatos Barcelona oszladozó, bűzölgő és rothadó teteme fölött.

Virtuális szerkesztőségünkbe újabb vendégposzt érkezett. Mindenkit megnyugtatunk, nem a babérjainkon ülünk, nem is héderezünk, nem a válogatott meccsek kötnek le minket ennyire, csak teret engedünk a vendégszerzőknek, hogy aztán az áprilisi hajtásban Everred kollégával együtt újra a gombok közé csapjunk. Ezúttal kovacstomi vette a fáradtságot, és lelkesítő bejegyzésében a riválisok gyengeségeit elemezve jutott arra a következtetésre, hogy mi leszünk a bajnokok. Természetesen igaza van, így hát igyátok szavait!

Gratulálunk a Liverpoolnak, teljesen megérdemelten győztek le minket. Szervezett védelmükkel és sokat mozgó támadóikkal nem tudtunk mit kezdeni, ők pedig könnyedén kihasználták amatőr hibáinkat. A mi feladatunk azonban most nem az ellenfél méltatása, hanem a saját csapatunk játékosainak értékelése. Mint az az osztályzatokból ki fog derülni, ez a rangadó a felforgatott védelmen ment el. Suarezzel nem tudtunk mit kezdeni, és Kuytöt is rendszeresen üresen hagytuk, mint a Man City a trófeáknak szánt vitrinjét. Hajtás után néhány (talán nem is annyira) szigorú osztályzat, így megtudhatjátok, mit érdemel az a csapat, aminek Dirk Kuyt mesterhármast lő.

Sajnos semmi olyat nem tudtunk meg ma az Anfielden, amit ne tudtunk volna már eddig is, és semmi olyasmi nem történt, amire ne lehetett volna, sőt, kellett volna számítani. Ettől még persze fájdalmas: úgy kaptunk ki az ősi riválistól, hogy szinte momentumunk sem volt, meccsben sem voltunk. Nem akarok azzal jönni, hogy "én megmondtam előre", de azt igenis le kell szögezni, hogy ez az eredmény itt és most papírforma volt.

Van-e, lehet-e pozitívum? Persze: az, hogy Sir Alex Ferguson talán belátja, vannak olyan dolgok, amelyek nem működnek már a 21. században. Fergie mostanság forradalmian konzervatív: azzal megy szembe a trendekkel, hogy a kilencvenes, sőt, olykor a nyolcvanas évek módszereit igyekszik sikerre vinni 2011-ben. Mivel ő a világ legjobb motivátora és "manmanagere", időnként ez össze is jön, de most már az ő gondolkodását is frissíteni kéne kicsit. A keretet meg végképp, mert az biz az utolsókat rúgja.

Sir Alex Ferguson elhatározta, hogy az afféle hülyeségek, mint a pontszerzés, minket nem érdekelnek. Nem az a lényeg, hogy a csapat pontokat gyűjtsön, hanem hogy Darren Fletchert semmilyen körülmények között ne kelljen játszatni az Anfielden, hiszen a Carrick-Scholes páros már annyiszor bizonyította, hogy idegenben, egy 4-4-2-es felállásban hatékony tud lenni. Ez a meccs így még annál is sokkal rosszabb lesz, mint amire előzetesen számítani lehetett.

Hajtás után felvázoljuk a rémisztő kezdőcsapatokat, és tippelünk a végeredményre. Kommentelésre fel.

A depresszív és lehangoló valóság az, hogy csúnyán ki fogunk kapni vasárnap. Nagyjából nyilvánvaló, hogy nem sok esélyünk van, tekintve, hogy a csapat fáradt, nincs középpályája, alig van bevethető szélső, és most még a védelem közepe is elfogyott. Ilyen körülmények között egy felkészült, pihent, amúgy is energikusabb és keményebb Liverpoolnak sajnos nem okozhat gondot, hogy lenyomjon minket, mint a szadista tréfamester a fuldoklót.

A vicces az egészben az, hogy ha posztról posztra összevetjük a két csapatot - ami, a vélhetően eltérő formációk miatt, nem egyszerű -, akkor elvileg simán nyerünk. Simán. És mégis ki fogunk kapni vasárnap.

"Au revoir Cantona és Man United - akkor jöjjetek vissza, ha nyertetek 18 bajnoki címet". Nos, már tavaly visszamentünk, de sajnos tálcán nyújtották át a szétrúgott hátsónkat a mérkőzés végén. Most ismét az Anfieldre látogatunk, és ismét jó lenne valamiféle pontot szerezni ahhoz, hogy a tizenkilencediket be tudjuk húzni. Mert biz ez a tét: a United idén is a bajnoki címért megy, a Liverpool... nos, az EL-indulás kivívása is egy nemes feladat.

Persze nem volt ez mindig így: volt olyan, hogy mi álltunk úgy a tabellán, mint most a Liverpool, ők meg halmozták a trófeákat. Ennek a sötét kornak szerencsére már régen vége, de azért nosztalgiázzunk egy kicsit: íme, néhány emlékezetes meccs az Anfieldről az elmúlt bő három évtizedből, olyan urak főszereplésével, mint Bobby Charlton, Bryan Robson, Steve Coppell, Gordon Strachan vagy éppen Diego Forlán.

Megint eljött az évnek azon ideje, hogy a United kénytelen szembenézni Fernando Torresszel - ez valahogy gyakran eljön, nem, idén már kétszer játszottunk ellene, és még kétszer fogunk, miközben az Arsenal húsz percnyi lédibojjal megúszta -, és ilyenkor egyvalamiben biztosak lehetünk. Andy Gray (höhö, ő most nem osztja az észt), Alan Hansen, Jamie Redknapp és co. beleböfögik a nagyvilágba, hogy Vidicnek bizonyára rémálmai vannak, és "hát mindenki tudja, hogy Torres mire képes Vidic ellen".

Az angol sajtóban, sőt, egyáltalán, közvéleményben (bár Bourdieu megmondta, hogy ilyen nem létezik) ugyanis elterjedt az a mítosz, hogy Torres valamiféle személyes nemezise a mi szerbünknek. A spanyol ugyanis, mondják ők, a múltban többször az őrületbe kergette Vidicet, szétcincálta, megmutatta, mik a gyenge pontjai stb. És ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy vajon néznek is meccseket ezek a fiúk, vagy csupán még mindig rárántanak olykor a két évvel ezelőtti 1-4-re, ami már akkorára nőtt a képzeletükben, hogy mindent elhomályosít.

A Manchester United bejutott az FA Kupa 4. fordulójába, miután 1-0-ra legyőzte a Liverpoolt. És ne hallgassunk az East Lancs Road rosszabbik végének propagandájára: ez bizony egy megérdemelt győzelem volt, még ha szokás szerint nem is éppen zseniális játékkal értük el. A tökéletes feelinghez azonban csak annyi hiányzott, hogy Owen rúgja be a mindent eldöntő gólt.

Hajtás után kivesézzük a játékvezető teljesítményét, örvendezünk azon, hogy végre egyszer Sztividzsí is kénytelen volt rádöbbenni, hogy ő sem áll a szabályok fölött, és sopánkodunk a széteső játék miatt.

Ismét vendégposzttal jelentkezünk, Giggs méltatása és Park kielemzése után most a Liverpool játékának boncolgatására vállalkozik Berbatrükk nevű kommentelőnk. Igen, ő volt az (egyik), aki a Stoke elleni kezdőcsapatból a legtöbb nevet eltalálta. Ezúton is gratulálunk neki, a héttalálatos szelvény feljogosította őt arra, hogy aktívan részt vegyen a scouserek elleni hangolásban. Ő pedig leporolta a Várhidi Péter autogramjával ellátott mágnestábláját, lélekben eggyé vált Roy Hodgsonnal, és csapatrészenként sorra vette az ellenfél erősségeit és gyengéit. Hogy aztán a pénteki hírek után alapos munkáját újraértékelje, és a sötétben tapogatózzon, hogy vajon Dalglish mit tart meg elődje remek munkásságából. Mi az elküldött anyagot kicsinosítgattuk, megszerkesztettük, most meg jól elétek tárjuk. Hogy érdemes a szerző meglátásaira odafigyelni, azt a cikk végén előrejelzett kezdőcsapat is jelzi, jómagam is erre a tizenegyre szavazok, bár Everred kolléga szerint Giggs helyett Fletcher lesz.

FA Kupa, harmadik forduló, az egyetlen olyan párosítás, ahol két élvonalbeli klub találkozik. Belenyúltunk alaposan. Egy hete még örültünk, hogy az ősi ellenség Liverpool látogat az Old Traffordra, de azóta edzőt váltottak, és így elvették tőlünk a lehetőséget, hogy történelmi verést mérjünk rájuk. Ellenfelünk szurkolói szeretik hangoztatni, hogy ők Anglia legsikeresebb klubja, de ez már csak májusig lesz így. Szép dolog a történelem, de ők utoljára akkor nyertek bajnokságot, amikor még létezett a Szovjetunió, a mozikban pedig a Reszkessetek, betörők! és a Pretty Woman ment. Nosztalgiából kinevezték az akkori szakvezetőt, Kenny Dalglisht. Vagy csak azért hogy ne essenek ki? Tény, hogy a Liverpool jelenleg közelebb van a kiesőzónához, mint a BL-helyekhez. A továbbiakban kielemezzük a scouserek lelkivilágát, megnézzük a gyengusz keretüket, és ígérjük, hogy Gerrardról nem írunk többet egy (na jó, másfél) mondatnál.

Igazság szerint komoly, mélyenszántó elemzést szerettünk volna írni arról, mit is jelent a United számára az, hogy a Liverpool végül mégis megvált Roy Hodgson menedzsertől, és Kenny Dalglisht, a klub legendáját nevezte ki a helyére. Dalglish hozza a Liverpoolt az Old Traffordra holnap az FA Kupában, így aztán szerettünk volna foglalkozni vele, hogy mégis mire lehet tőle számítani.

Ám saját kútfőnk helyett autentikusabb forráshoz fordultunk: a Red And White Kop névre hallgató szurkolói fórumra tévedtünk, ahol gyakorlatilag a káosz és a féktelen ünneplés uralkodik. Az ottani posztolók véleményeiből szemezgetünk most.