A nemrégiben lezárult szezon megkezdése előtt szerkesztőségünk kollektíve becaplatott a képzeletbeli kamarába, az egyik töredező-málladozó polcról mindenki leemelt egy poros kristálygömböt - igen, nagy számban tartunk kristálygömböket a szerkesztőség metaforikus spájzjában, ne kössetek bele mindenbe -, és megkísérelte megjósolni, mi várható az idényben.

Számtalan kategóriában próbálkoztunk előre látni a jövőt, és talán mondanunk sem kell, hogy a legtöbb fronton szánalmasan, reménytelenül mellélőttünk (mi sem találnánk el három lépésről az új vámház ötemeletes épületét), ami, remélhetőleg, olvasóink szórakozására szolgál majd. Csak aztán óvatosan, mert kíméletlenül idelinkelem mindkét posztot, és ott vannak még a kommentek is, bennük hasonlóan bátor jóslatokkal.

Mára talán már mindenki lehiggadt, kijózanodott, vagy éppen felmérte az otthoni berendezésekben vasárnap keletkezett károkat, így tiszta fejjel tudjuk értékelni a United Sunderland elleni teljesítményét. A zinternet nem szeret minket (vagy a shitty bajnoki címe akasztotta ki a rendszert), ezért csúszik az osztályzás ezúttal szerdára. Régóta sejtettük, hogy kis hazánkban országos méretű DNS-problémák vannak, de állítólag ezért nem lehetett sok helyről elérni a blogot az elmúlt két napban. Nehéz egy ilyen végjáték után azzal foglalkozni, mennyire játszott a csapat jól vagy rosszul, de mivel egész szezonban ezzel untattunk titeket, az osztályzatokat ezúttal is kiosztjuk.

A gyötrelem, a kín rengeteg módon manifesztálódhat egy ember életében. A sors - ha van ilyen - végtelen kreativitást mutat fel abban, miként okozhat fájdalmat az egyszeri halandónak, aki ki van szolgáltatva önnön érzelmeinek, reményeinek, világképének. Néha, ha nagyon odafigyel az ember, lehet hallani a vad, már-már mániákus, mégis valahol száraz, örömtelen kacajt. Ez valamiféle magasabbrendű lénytől jön, aki minden kétséget kizáróan egy rohadt ribanc.

A legszörnyűbb, legembertelenebb módszere ennek a tetves lotyónak - nevezhetjük Sorsnak, Istennek, Negyvenkettőnek, tökmindegy, a lényeg, hogy az efféle dolgok nem maguktól történnek, valaki áll a háttérben - abból áll, hogy szépen, módszeresen felépíti a reményt az ember lelkében, aztán porrá zúzza. Naplóm, te szerencsére megörökítetted az utókornak, miképp redukálták két óra szenvedésre és tortúrára az egész létezésemet.

Valamelyik éjjel volt szerencsém azt álmodni, hogy a Manchester City 0-0-t játszott a QPR ellen. Álmomban a mi meccsünk valahogy még csak ezután jött, de nem volt bennem kétség, hogy ezek után legyőzzük a Sunderlandet, ha más nem, akkor O'Shea ügynök góljával. Ébredéskor eltartott pár pillanatig, míg tisztáztam magammal, hogy a meccs csak pár nap múlva lesz, teljesen egyidőben, és kicsivel több esély van arra, hogy az Apokalipszis lovasai becsöngessenek, és udvariasan kérjenek tőlem egy kávét, mint hogy a QPR pontot szerezzen az Etihadban.

De az álom jól mutatja, milyen kegyetlen dolog a tudatalatti: nem adja fel a reményt, noha a tudat tisztában van vele, hogy nincs remény. Igen, trollkodik velem a saját tudatalattim, ami igen megalázó. Szóval, hogy bekussoljon, előástunk pár dolgot, pro és kontra: a tudatalatti kap egy kis édességet, lássa, hogy hiszünk benne; ugyanakkor előletek, kedves olvasók, nem takarjuk el a realitást sem.

Alapesetben örülnénk egy ilyen tükörsima két gólos győzelemnek, de mivel a szomszédok is pont ilyen arányban diadalmaskodtak a meglepően töketlen Newcastle felett, nem sok okunk akadt ünnepelni. Pedig játékban és elszántságban is az elmúlt hetekben hiányolt szinten teljesített a csapat, a nagyon mélyen védekező vendégek akár nagyobb verést is kaphattak volna. Rodgers azonban megnyomta a pánikgombot, félidőben behozta a nem teljesen egészséges Brittont, és a Swansea türelmes labdatartásával el is kerülte a csúnya zakót. Persze ebben remek partnernek bizonyult a United gól nélkül záró támadókettőse is. Idén már megszokhattuk, hogy nincs tökéletes meccse a csapatnak, a játék valamelyik eleme mindig hibádzik. Ezúttal a stabil védelem, a magabiztos labdatartás és a kreatív támadások mellől a helyzetkihasználás hiányzott – ezért úszhatta meg az újonc csapat két góllal manchesteri kirándulásukat. De ez a bejegyzés a Manchester United játékosainak teljesítményéről szól, mint azt a hajtás után meg is tapasztalhatjátok.

Össznépi tanakodás vette kezdetét a hétfői borzalom óta, hogy ki lesz a felelős azért, ha nem lesz meg idén a huszadik bajnoki cím. Egyesek Fergusont hibáztatják, mások Phelan hozzánemértését firtatják, sokak szerint a klub elhibázott játékospolitikája a bűnös, megint mások szerint pedig mindennek a Glazer család az oka. Egy biztos: a Manchester Unitednek mindig topon kell lennie. Ennél a klubnál nincs mellébeszélés, nem létezik átmeneti időszak, évről évre harcban kell állni a bajnoki címért, és nem mellesleg trófeákat sem árt nyerni. Idén immár sokszor tapasztalhattuk a legalapvetőbb felkészülésbeli hiányosságokat – félreértés ne essék, nem kívánunk okosabbak lenni a szakmai stábnál, csak elképzeljük, miként is kéne jól ráhangolódni egy bajnoki találkozóra. Az ellenfél látszólag nem a szupernehézsúlyt képviseli, azonban óriási hiba lenne egy kézlegyintéssel elintézni a Swansea-t.

Hát, vége van. Senki ne áltassa magát azzal, hogy a City az összeomlóban lévő Newcastle (0-4 a DW Stadiumban), vagy a reménytelenül gyenge QPR ellen majd pontot veszít, és ha mégis, lehet rá számítani, hogy a United kikap Sunderlandben. Megbocsáthatatlan és elfogadhatatlan módon szórtunk el egy bajnoki címet, amely már a kezünkben volt, és egyúttal meg is mutattuk, hogy nem érdemeljük meg, mert nem a mienk Anglia legjobb csapata.

Nem is arról van szó, hogy ezen a mérkőzésen mi történt, ezt miért vesztettük el. Arra is kitérünk, de nem az a lényeg. A nagy kérdés az, hogy miért hagytuk, hogy így legyen? Miért hagytuk, hogy ennek a rangadónak bármiféle lényeges tétje legyen, azt leszámítva, hogy most döntjük el a bajnokságot, vagy csak később? Ez az, ami teljességgel felfoghatatlan.

"A hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlenül nagy hazugság, és a statisztika" - vallotta Mark Twain, igaz, neki akkor még fogalma sem volt arról, hogy néhány évtizeddel a halála után a világ soha nem múló szenvedéllyel csüng majd egy bizonyos, futball nevet viselő játékon. A fociban ugyanis éppen fordított a helyzet, a statisztika csak a legritkább esetben füllent, nem véletlenül modellezik például már jó negyven-ötven éve számítógépes programokkal a játékosok teljesítményét (a legendás Valerij Lobanovszkij volt az úttörő), és az sem a sors különös játékának köszönhető, hogy lassacskán egész iparág települ a mérkőzések történéseinek mind tökéletesebb modellezésére. És, hogy hogy jön ide a City-United? Nyolc statisztika, nyolc következtetés, nyolc ok a bukás magyarázatára. Mert, hogy bukás van, az nem is kérdés.

Üdvözlöm Önöket itt a Legyen ön is olajmilliomos!-ban. Köszöntöm játékosainkat, az itt helyet foglaló nézőket, és persze a kedves olvasókat is. Legutóbbi játékosunk, a Walesből érkezett Mark Hughes ugyan üres kézzel távozott, ezen a mérlegen igyekeznek javítani az újabb jelentkezők. Hogy ki kerülhet be a székbe, és játszhat a milliókért, az a sorkérdés után ki is derül. Mai feladványunkat a Stretford End archívumából kölcsönöztük, és a következőképpen hangzik:

Állítsa sorba a következő személyeket/klubokat angol első osztályú bajnoki címeik szerint! Kezdjék a legsikeresebbel.

A Liverpool

B Manchester United

C Manchester City

D Ryan Giggs

Lássuk a helyes sorrendet: B, tehát Manchester United 19 bajnoki címmel; őket követi az A, vagyis a Liverpool 18-cal; majd D, Ryan Giggs 12 arannyal; és legvégül a Manchester City, C, 2 elsőséggel. B, A, D, C, lássuk kinek sikerült!

Baszódj meg, Tim Howard! Bizony, az összes ünneprontó ex-unitedes haveroddal együtt, bekaphatjátok! Mi a facér' kellett nektek épp most összekapnotok magatokat? Ilyen kétarcú bandát még nem látott a Premier League. Értem én, hogy a semmit sem érő hetedik hely megtartása mellett izgalmas meccsekkel akarjátok szórakoztatni magatokat, de nem pont a korábbi munkaadó levesébe kéne beleszarni. Izgalom kéne? Nem most kellett volna villantani, hanem egy héttel korábban. A városi rivális Liverpool ellen kellett volna odatenni magatokat, annak a meccsnek még tétje is volt. Ja, hogy akkor még talán esélyetek lett volna hosszú évek után nyerni valamit, és nem sajnáltathatnátok magatokat az örök lúzer középcsapat szerepében? Egyáltalán, mit keresek én a vendégöltözőben? Mi ez a sok ismerős arc?

A szezon legfontosabb meccse következik. Oké, ezt mondtuk már párszor, meg még mondani is fogjuk pont egy hét múlva, de itt és most tényleg az van, hogy minden meccs létfontosságú. Az alaphelyzet egyszerű: van öt pont előnyünk, ezt meg kell őrizni, hogy a City ellen, idegenben akár a vereség is beleférjen. Lehet, hogy ez pesszimista és kishitű hozzáállás, de a már megtörtnek látszó City hirtelen nekiállt szórni a gólokat, szóval visszafoghatjuk az elvárásokat.

Az Evertont kellene legyőzni ahhoz, hogy relatíve kisebb nyomás legyen a csapaton a rangadó előtt. Mint arra Strigo emlékeztetett, amikor a Toffee-k (a stolverkosok a legbénább fordítás, amit ki lehetett eszelni) utoljára nyertek az Old Traffordon, még Rob Warzycha is gólt rúgott, mielőtt a Pécsi Mecsek FC mezére cserélte volna az Evertonét. Kattintás után elmondjuk, miért is kell mégis óvatosnak lennünk.

A Manchester United újabb rekordot döntött: sorozatban a 47. hazai meccsen sikerült gólt szerezni, ezt a PL történetében eddig egy csapat sem mondhatta el magáról. Ezen kívül tulajdonképpen semmi különleges nem történt a vasárnapi bajnokin: legyőztük a Villát, ahogy azt szoktuk. Kicsit nagyobb arányban, mint általában, de a birminghami csapat évek óta nem volt ennyire hitvány. A 4-0 még talán rájuk nézve hízelgő, de a reménytelen gólkülönbségi versenyt feladó Fergie sem lehet elégedetlen. Mint ahogyan mi sem, és ez tisztán látszik a kiosztott érdemjegyeken is, hiszen csupán pedagógiai- és hozzáállásbeli okokból osztottunk ki egy-két hatost, a többiek mind jobbat kaptak. És hogy kit tartottunk a meccs legjobbjának? A továbbiakban ez is kiderül.

- Helló!

- Na helló, mi a pálya? Rég dumáltunk. Legutóbb valami cikknél kerestél.

- Tudom, és elég cikis, de most is pont emiatt gondoltam rád. Megint United-Villa meccs lesz.

- Hé, nem vagyok ám Villa drukker.

- Ja, de te vagy az egyetlen élő ember aki járt Birminghamben.

- Azért laknak ott vagy két millióan.

- Mármint akit ismerek.

- Van egy ötletem: ugorj át hozzám, mutatok valami nagyon komolyat.

- Okaj.

Ez is megtörtént, a két csapat közös története során először szerzett pontot a Wigan a Manchester United ellen, ráadásul egyből hármat is. Tizenötödik nekifutásra sikerült ez nekik, ráadásul teljesen megérdemelten. Legalább annyira szükségük volt erre a győzelemre a kiesés ellen folytatott harcban, mint nekünk a bajnoki címért való versenyfutásban, így még csak arra sem tudjuk fogni a zakót, hogy bent akartuk tartani legkellemesebb ellenfelünket. 8 zsinórban megnyert bajnoki után kaptunk ki, még épp jókor, hiszen előnyünk így is 5 pont a Tévezt reaktiváló városi riválissal szemben. A tegnapi borzalmas produkció elemzése során természetesen nem kerülhetjük el, hogy mindenkit kiosszunk, de a szerkesztőség kollektív agyát leginkább a hozzászólások között eluralkodó negatív hangulat húzta fel. Hajtás után taktikai variációkról, gyengén teljesítő kulcsemberekről, kétes szituációkról, és még azt is megtudhatjátok, mit érdemel az a drukker, aki 5 pontos előnynél temeti a saját csapatát.

Hölgyeim és uraim, pezsgőt bontani talán még egy icipicit korai, de el lehet helyezni az üveget a hűtőben, hogy a megfelelő időben kéznél legyen. Azt merészeltük állítani a Blackburn elleni győzelem után, hogy amennyiben a QPR ellen is behúzzuk a három pontot, a City pedig pofáraesik az Emiratesben, akkor eldől a bajnokság. Nos, a három pont meglett, a City kapott egy adag Artetát, úgyhogy nagyhirtelen már nyolc pont a difi.

Van-e még innen visszaút? Ha nem United-drukker lennék, azt mondanám, nem. Így azért félek egy kicsit, még ha racionálisan nézve nincs a City abban az állapotban, hogy ledolgozzon nyolc pontot - hacsak tálcán át nem nyújtjuk nekik a sanszot. Ezt nem kellene megtenni, szóval semmi kényelmeskedés szerda este. Lapozás után bővebben arról a meccsről is, meg a mögöttünk hagyottról is.

Lee Mason és kollégái hathatós segítségével elég korán eldőlt a tegnapelőtti Queens Park elleni hazai meccs. A Mencsesztert mindig tolják a bírók kórus ellen ügyvédeink ezúttal nem a Chewbakka- hanem a Barcelona-védekezést ajánlották, így csak annyit tudunk erre mondani, hogy amúgy is megnyertük volna. Ami egyébként valószínű, hiszen nem hivatalos értesüléseink szerint az Old Traffordot ma délután statikai vizsgálatnak vetik alá, az első negyed órában annyira felborult a pálya. A Rangers emberhátrányban is hősiesen védekezett, főleg Kenny volt elemében, de ez a bejegyzés nem a vendégeket, hanem a United játékosainak teljesítményét vizsgálja.

Elnézést kérünk, hogy ismét nincs rendes beharangozó, egy ilyen, potenciálisan sorsdöntő napon, szóval ehelyett kaptok ismét egy dühöngőt. Mégpedig speciális, extended változatot, mert hát legyünk őszinték, majdnem annyira érdekel minket az Arsenal-Manchester City végeredménye, mint a saját meccsünké. Szóval, aki maratoni meccsnézésre rendezkedik be, az itt dühöngheti ki magát.

Nyilván a saját körünk kötelező kellene hogy legyen: a QPR ugyan megverte az Arsenalt múlt héten, de ettől még nem lett hirtelen zseniális szupercsapat. Igaz, 1992-ben sem volt az, amikor a szántóföld jelleget öltött Old Traffordon 4-1-re győzött újév napján, és kisiklatta az addig jól haladó vonatot. Most nem kéne valami hasonlóba belefutni: már lassan egész Anglia elkönyvelte, hogy a United lesz a bajnok, ne okozzunk nekik kellemes csalódást.

A cím jobban vette volna ki magát, ha valami mocskos, mákos, borzasztó, begyötört góllal nyertünk volna. Így, hogy Valencia lökete tényleg joggal pályázhat a szezon legnagyobbja címre, a dolog nem annyira kifinomult és áthallásos, de hát ez van. Ez legyen a legnagyobb bajunk, és ami azt illeti, jelenleg ez a legnagyobb bajunk, a csapat körül ugyanis most minden rendben van, ami rendben tud lenni áprilisban.

A Blackburn elleni 2-0-val ugyanis öt pont az előny; relatíve kevés sérült van, a legerősebb tizenegybe is joggal aspirálók közül mindössze hárman vagy négyen (mi a helyzet Cleverley körül?) nem bevethetőek, a Citynél torokig áll a kaki, a hátralévő meccseink meg még mindig könnyebbek! Zsebben a huszadik? Azt azért nem mondanánk, messze nem, de hogy nagy bajok most nincsenek, az biztos. Leszámítva a sokszor megtárgyalt, hosszú távú kétségeket plusz a keret jól ismert gyengeségeit, de most nem erről beszélünk.

A gólokat ugyan a végére hagyta a csapat, hétfő esti hadjáratunk újabb állomását is magabiztos győzelemmel ünnepelhetjük. A meccs nagy részében kilátástalan kiesőjelöltként játszó Blackburn otthonából is 3 ponttal térhetett haza a csapat, a Chelsea elleni döntetlen óta immár zsinórban hetedszer győzve. Egyre inkább elérhető közelségben a hőn áhított huszadik bajnoki cím, és egyre elégedettebbek lehetünk játékosaink egyéni teljesítményével is. Ez mondjuk a Berbatovot nélkülöző csatársorra nem feltétlenül igaz – a gólok számának csökkenése valószínűleg ebben keresendő – de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy jó szokásunkhoz kiosszuk érdemjegyeinket. Sőt, még arra is vállalkozunk, hogy a tegnap látottak alapján Frankenstein módjára megalkossuk a tökéletes Manchester United játékost.

Nyolc pont. Vasárnap, közép-európai idő szerint kábé fél ötkor ennyivel kéne vezetnünk a Manchester City előtt, amely rögtön utána az Emiratesben mutathatja meg, miként áll cojones dolgában. Ugyan a Citynél most az optimistábbak arról beszélnek, hogy micsoda lelkierőt és tartást mutatott fel a csapat, és hogy "that's what champions are made off", azért az összes lélektani racionalizálással együtt az van, hogy mostantól, hosszú idő után először, teljes egészében a Manchester United kezében van a bajnoki cím sorsa.

Szóval nem bánnánk, ha a Blackburn ellen, ma este, Fergie nem találna ki újabb nagyszerű formációkat, nem döntene úgy, hogy most éppen a De Gea-Fryers középpálya tűnik üdvözítőnek (ami csak kicsivel bizarrabb, mint az odavágón alkalmazott Park-Rafael duó). Mert nyerni kell, különben a City tényleg joggal érezheti úgy, hogy azzal a két kései, Sunderland elleni góllal nem elvesztett két pontot, hanem szerzett egyet.

Vagy ha nem is minden - mert azért a cím bizonyos értelemben trollkodás -, a jó, hatékony, tetszetős passzjáték mindenképpen. Ez egy erőteljesen szubjektív megállapítás lészen, de késő van ahhoz, hogy kemény tudományos érvekkel támasszam alá: szóval úgy érzem, hogy ha nekik megy a passzolás, akkor a többieknek is, ha nekik nem megy vagy nincsenek a pályán, akkor a többiek is elvesztik a fonalat. Igen, Rooney is. Ő egyébként is passzválságban van, de erről később.

A Fulhamet legyűrtük, "éltünk az eséllyel", ami jól is van így, és bár közhely, de attól nem kevésbé igaz - a közhelyek általában megállják a helyüket, ettől lettek közhelyek -, hogy a szezon ezen szakaszában mindenféle győzelmet el kell fogadni. Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne rámutatni arra, mi nem klappolt, és most ezt is tesszük majd.

Több mint egy hét után végre újra egy meccs kapcsán posztolunk itt a Stretford Enden. Hosszú volt a szünet, de hát így jár az, aki kiesik minden sorozatból és csak a bajnokságra koncentrál. Szerencsére – annak ellenére, hogy városi riválisunknak két jelenése is volt az elmúlt napokban – a Shitty többet foglalkozott velünk, mint a futballal, így egy igazi, hamisítatlan Blackburn elleni ünnepi mélybravúr kellene ahhoz, hogy holnap este 11-kor ne a Manchester United neve álljon újra a tabella élén. Viszont éppen az említett újévi horror tanulságaként nem szabad fél vállról venni a ma esti Fulham elleni meccset, úgyhogy dühöngő helyett igyekszem valami normális posztot kanyarítani a találkozó elé. A próbálkozás eredményét a tovább után láthatjátok.

Elolvasom »

Nem, nem új Luther vagyok, aki annyiban különbözik híres ősétől, hogy hárommal kevesebb tételt volt képes kiötölni, hogy kiszögezze valami templomkapura. Pusztán arról szól a cím, hogy ha és amennyiben a hátralévő kilenc fordulóban is tartjuk az eddigi pontgyűjtési ütemet, akkor 92 pontnál állapodunk meg (oké, 91,7-nél, amit nagylelkűen felfelé kerekítettem). Ez konkrétan rekord lenne a Fergie-érát tekintve - 1994-ben már összejött egyszer, csak akkor 42 meccsen -, ami azért megsüvegelendő.

Szóval akármennyire is vállalhatatlan módon verték bele az arcunkat a trágyába Európában, legalább a Premier League-ben professzionális és magabiztos menetelést folytat a csapat. Most már a csilivili díj is látótávolságban van, ráfordultunk a célegyenesre, letudtuk a bokszkiállásokat, stb. - most már egész egyszerűen be kell húzni a huszadikat. Meg is mutatjuk, miért.

A tíz fordulós mini bajnokság első körét sikerrel vettük. Magabiztos, gólarányt javító győzelmünket nagyban persze a rendkívül gyengén védekező Wolvesnak és a magát buta módon kiállíttató Zubarnak is köszönhetjük, de egyáltalán nem véletlen, hogy ebben a szezonban a United immár harmadszor vágott ötöt vendéglátóinak. Ötödik bajnoki győzelem zsinórban, teljes gázzal haladunk a huszadik felé. Mozgékony támadószekció, stabil középpálya, rutinból lehozott védelem, unatkozó kapus. Amilyennek egy 5-0-nak lennie kell, az egyéni teljesítményekről pedig hajtás után bővebben.

Kritikus részéhez érkezett a szezon: csupán a bajnokságra kell koncentrálnia a csapatnak, de arra nagyon. Elkezdődött a visszaszámlálás, a Manchester United mindössze 10 meccsre van attól, hogy megszerezze huszadik bajnoki címét. Európai kalandozásokkal Fergusonnak már nem kell foglalkoznia, az 1 pont előnynek köszönhetően sorsunk a saját kezünkben van, és rangadóból is már csak egyetlen egy van hátra, az Etihadban. Mindezt összevetve nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a siker azon múlik, tudjuk-e hozni a kötelező győzelmeknek tekintett találkozókat, mint amilyen például a ma délutáni, Wolves elleni.

Nézzünk szembe a realitással: az 5-3-as összesítés ránk nézve volt hízelgő. Az európai kaland ezzel idén véget is ért, sokkoló és lehangoló mérleggel: összesen három darab nemzetközi kupamérkőzést sikerült megnyerni, ebből kettőt az Otelul Galati ellen, és kétszer is vereséget szenvedtünk az Old Traffordon. Lehet, hogy maga az EL-kiesés sokakat nem rázott meg, de a nemzetközi porondon az egész szezonban nyújtott teljesítmény tényleg vállalhatatlan.

Ehhez jött még a csütörtök este, amikor megaláztak. Mert akárhogy is nézzük, ez alázás volt a javából: a meccs nagy részében úgy festett, a Bilbaónak kell gólt szereznie, míg a Unitednek a foggal-körömmel való védekezés jut, az eredmény őrzésének reményében. Más kérdés, hogy a két, meg a háromgólos hátrányt védtük... Lapozás után pontokba szedve próbálunk némi koherens elemzést produkálni.

A csütörtöki buli nem volt egyszerű; a lanyhán induló boroskólás retropartiból szétcsúszott gangbang lett, az a fajta, aminek a végén egy kecske mellett ébredsz az ágyban. Kicsit még most szürreálisnak tűnik az emlék, de hát a történelemkönyvek (egyelőre még újságcikknek hívják őket) arról tanúskodnak, hogy az Athletic Bilbao tényleg győzni tudott az Old Traffordon, és tényleg egészen kiváló labdarúgással.

Ezek után kellett valami tuning a morálnak, szóval egy délután erejéig megkíséreltünk komolyan venni egy népet, amely fiainak szájából az Ll betűkapcsolat úgy hangzik, mint egy rosszul kalibrált hajszárító. Szurkoltunk vadul az ő egyik büszkeségüknek, és teljes joggal, mert mialatt a United kényelmesen hazaküldte a hodgsoni West Bromot, azalatt a City kiszenvedett a Swansea-ban. Szóval öt hónap után kisütött a nap: végre a United a tabella élén, így most fénnyel a szívünkben értékelünk.

A sok idegeskedésen és pár égésen kívül van még egy dolog, amit Európa Ligakupájának köszönhetünk: rendszeresen vasárnap nézhetünk United meccseket. Így lesz ez ma is, ráadásul ezúttal sem lesz egyszerű dolga a csapatnak, hiszen a csúcsformában lévő West Bromwich látogat az Old Traffordra. Biztosak vagyunk benne, hogy Carrington környéke hajszárítóktól volt hangos az elmúlt napokban, és szükség is lesz a legjobb teljesítményünkre, ha tartani akarjuk a lépést a szintén húzós meccset játszó városi riválisunkkal (ők Walesbe utaznak ma). Hogy miért az aggodalom, mitől olyan jó a WBA, és kikre számítunk kezdőként, az az alábbiakban ki is derül majd.

Hölgyek-urak, újabb blogtörténelmi pillanat érkezett el: együtt dühönghetünk egy Európa Liga-nyolcaddöntő első mérkőzése alkalmából! Az Athletic Bilbao látogat az Old Traffordra, egy olyan csapat, amellyel eddig összesen két mérkőzést játszottunk, még réges-régen, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában - akkor továbbjutás lett a vége. Azt most is elfogadnánk, ahogy, legalábbis én, Javi Martínezt is, de ő úgyis a Real Madridban köt majd ki.

A lényeg viszont nem ez, hanem az, hogy győzni kell, nektek pedig dühöngeni kell, természetesen kulturált, finom, úriemberekhez (és előkelő hölgyekhez) méltó, szofisztikált módon. Úgyhogy alább, a kommentek között kerítsetek is erre sort. Tipp: kezdhetitek a kezdőcsapat gyalázásával, ha egyszer hivatalos lesz. Aki pedig szeretné a mérkőzést a szerkesztőség egy részével együtt megtekinteni, és még odaér időben, az szaladjon a Kaledóniába!

Az igazán jó csapatok egyik ismérve, hogy gyengén játszva is tudnak nyerni. Ennek alapján, no meg az eddig összegyűjtött pontocskákat számolgatva az idei United bizony jó csapat. A Spurs is biztosan az, de nem bírták el a Bale-Parker-Van der Vaart hármas hiányát, és a második félidő elején mutatott rohamokon kívül sok értékelhetőt ők sem villantottak. Ferguson gondolt Redknapp jövőjére, és Scholes-szal együtt hét olyan játékost pakolt a kezdőbe, akik ott lehetnek a nyári kontinenstornán az angol válogatottal. Persze nem csak őket, többi játékosunkat is osztályozzuk a továbbiakban.